Sajnos nem tudtunk elrepülni Rómába. 3 hétig próbáltam eladni a repjegyet, de olyan magas az átírási költség, hogy nem kellett senkinek. Buktam az árát, de ez fapadosnál benne van a pakliban. Már foglalásnál tudja az ember, hogy ezzel aztán vagy elutazik, vagy egy vagyonba kerül az időpont, úticél módosítása. Ez van. A szállást is majdnem elfelejtettem lemondani, aminek az lett volna a következménye, hogy egy éjszaka árát lekapják a számlámról. Szerencsére a lemondásra nyitva álló idő lejárta előtt 23 perccel jutott eszembe, hogy ezt még el kellene intézni. Le volt foglalva és ki volt fizetve a reptérről a városba a buszra is a helyünk. A transzfert biztosító cég nagyon korrekt és rugalmas. Pénzt ők sem adnak vissza, de nem akadt fel a szemük, amikor közöltem, hogy a foglalást szeretném átíratni más időpontra, más utasokra és ráadásul Róma helyett Londonra. :)  Csak a római és a londoni transzfer között árkülönbözetet kellett kifizetni, így fiam április londoni útjához meg van a lutoni transzfer is oldva.

Csak az vigasztal, hogy bár - az időjárás jelentés szerint -  16-18 fok van most Rómában, de ott is esik az eső. Hál' istennek. Tulajdonképpen annyira nem izgat, hogy most nem mehettem Rómába, ha londoni repjegyem lett volna valószínűleg jobban bántott volna a meghiúsult utazás.

Az utóbbi hetekben szinte elviselhetetlen hangulat ingadozásaim voltak. Mint a hullámvasút, már én magam sem tudtam követni. :) Azt hiszem kezdek kijönni belőle, bár ez a tél már teljesen lefárasztott. Ha hamarosan nem süt ki végre a nap dühöngő őrültté fogok válni. De holnapután már március 1, majdcsak kitavaszodik lassan.

A doki fényterápiát javasolt, de rájöttem hogy nekem nem csak a fény hiányzik, amitől megőrülök az a színek hiánya. Nincs kék ég, zöld fű, színes virágok, csak ez a tömény szürkeség mindenhol. áááááááááááááááá

Jó lenne átaludni a telet.......

Három hónapba telt mire sikerült befejezni a londoni kiruccanásról szóló beszámolót. Ez is a bipolárisok egyik átka. Mindenbe lelkesen belefognak, de semmit nem fejeznek be. Jött az ősz, a november, a korai sötétség és a hangulatom meredeken zuhant lefelé, lefelé, lefelé..... Abszolút semmihez nem volt kedvem, írni meg pláne nem.  Nyár közepén nagy lelkesen nekifogtam az üvegfestésnek is, vettem egy csomó festéket és most is aszalódnak szegények a fiókban. Októberben beiratkoztam egy német nyelvtanfolyamra - megjegyzem még az angolt sem fejeztem be-  eleinte jártam lelkesen, most meg valahogy mindig közbe jön valami amiért nincs kedvem elmenni.

Várom a tavaszt....

Szeptember 7.

10.00 Reggeli után felkerekedtünk és elindultunk a London Zoo-ba. Fiam állatkert-mániás, bárhol jár, ha van állatkert oda feltétlenül elmegy. A londoni a Regent's Parkban van, illetve a park észak-keleti csücskében. A park felől azonban nincs bejárata - én azt hittem onnan nyílik - csak a parkot északon határoló utca felől lehet bemenni. Metrómegálló sajnos nincs a közelében. Sokat vitatkoztunk, hogy melyik esik közelebb végül úgy döntöttünk, hogy a Camden Townig megyünk, onnan pedig elsétálunk az állatkertig. Elég szép séta volt, kb 20-25 perc gyalog. Mikor odaértünk persze láttuk, hogy van a közelben buszmegálló, de ez a kézenfekvő megoldás természetesen megint nem jutott eszünkbe. Az állatkert ugyanolyan, mint a budapesti, a debreceni vagy a nyíregyházi. Semmi extra, semmi különleges. Egy állat van ott, amit én még élőben nem láttam sehol, a tapír, de az meg jól elbújt. A belépő nekünk magyar turistáknak nagyon drága, 18 font, ezért ha valaki nem olyan megszállott, mint a gyerekem, nyugodtan kihagyhatja a London Zoo-t. Ráadásul mire körbecsámborogtam, megint jól elfáradtam és még hátra volt a nap fele.

Fél három körül a Victoria pályaudvar környékéig mentünk metróval, aztán újra jött a gyaloglás.

A Natural History Museum (Természettudományi múzeumnak fordítanám) egy hatalmas, lenyűgöző épületben van. Előcsarnokát sok filmben láttam már. Hatalmas terem, közepén egy óriási dinoszaurusz csontvázzal. Amikor a fiam 7-8 éves volt, akkor tört ki a dinoszaurusz őrület világszerte. Fiam is dinó-rajongó volt, gyűjtögette a dínós képeket, járékokat és nagy rajongója volt a Jurassic Parknak. Akkoriban megígértem neki, hogy egyszer elmegyünk ebbe a múzeumba és élőben is láthatja ezt a hatalmas dínó-maradványt. Amikor beléptünk az előcsarnokba és ott állt a dinoszaurusz mellett, majdnem elbőgtem magam. Hát sikerült, igaz, hogy vagy 15 évet várt rá. A múzeumnak leírhatatlanul gazdag ősmaradvány gyűjteménye van.

Egy helyen egy tyrannosaurus rex hű mását lehet látni, ami mozog, morog és még pislog is. Egy óriási termet egy kékbálna tölt be (nem tudtam megállapítani, hogy kitömött vagy valami műanyagból készült másolat), mellette viszonyítási alapként néhány kitömött elefánt, amik a hatalmas tengeri emlős mellett egészen eltörpülnek. A múzeum hatalmas, ahhoz hogy végigjárja az ember egy teljes napot rá kell szánni. Én kb. a harmadát jártam be, tovább nem bírták a lábaim. A műzeum parkjában ücsörögve vártam, hogy a gyerek végigfényképezze a gyűjteményt. Zárás előtt negyedórával végzett.

  Este 6 körül elsétáltunk a Royal Albert Hall-ig, megpihentünk az Albert emlékműnél, majd átporoszkáltunk a Kensington Kew Gardenen, ahol egészen szelíd mókusok ugrándoztak a gyepen és várták, hogy valaki megkínálja őket valami ropogtatnivalóval. Egy kislány a kezéből etette őket mogyoróval.

A Kensington Palace-tól 100 méterre feladtam és lerogytam egy padra. A fiam némi pihenés után elment fényképezni, én végre pihenhettem egy kicsit. A Kensington Palota szerintem egy elég ronda épület, nem csodálom, hogy Diana nem szeretett itt lakni.

Elhatároztuk, hogy mivel ez az utolsó esténk Londonban, a maradék pénzünket egy rendes éttermi vacsorára költjük. Kisétáltunk a parkból és elbuszoztunk a Potobello Roadig. Addig sétálgattunk, amíg megtaláltuk azt a kis üzletet, amely a Noting Hill c. filmből vált ismertté. Igaz, nem könyvesbolt működik benne, hanem női divatáru, de kívülről ugyanolyan, mint a filmben. Néhány megállót buszoztunk vissza a központ felé és valahol a Notting Hill Gate egy kis utcájában, ahol egymást érték a különböző éttermek, pubok, kajáldák leültünk egy olasz étterem teraszára. Itt a London Pass felmutatása után 10 % kedvezményt kaptunk, így potom 9 fontért kaptunk egy adag spagettit és elég kis adag tortellinit. Ezt hasonló helyen otthon féláron megkaptuk volna, de aki smucig ne menjen Londonba, ha meg már odamegy, akkor ne olasz étterembe vacsorázzon, hanem egy szolíd angol pubban.

Vacsora után még sétáltunk egyet a Hyde Park környékén, a Royal Albert Hall és a Victoria emlékmű esti kivilágításban is megörökítésre került. Majd elporoszkáltunk a Wellington emlékműig, onnan pedig a Park Lanen a Marble Archig. Ekkor már este 11 lehetett, így buszra szállrunk és egy esti városnézéssel befejezve a napot visszamentünk a szállodába. Összecsomagoltunk és hullafáradtan dőltünk az ágyba.

 Szeptember 8.

Másnap elfogyasztottuk utolsó igazi angol reggelinket

(traditional english breakfast), elköszöntünk a Hoteltől és csomagjainkkal megrakodva elindultunk a belvárosba. Fiam kínban volt, hogy a Tower Híd tornyaiban lévő kiállítást (Tower Bridge Exhibition) nézze meg vagy vissza menjen a British Múzeumba, mivel annak még csak alig több, mint a felét látta. Elmentünk metróval a London Bridge-ig, majd a Hay's Gallery közelében a Temze parton lecuccoltunk. Ott megnézte a Temzén ringó HMS Belfast nevű első világháborús hadihajót, majd úgy döntött irány a British Múzeum. Én meg úgy döntöttem, hogy egy métert sem vagyok hajlandó gyalogolni, mert lerohad a lábam. Ott maradtam a temze parton a csomagokkal és bámészkodtam. 

Gyerekem kb. fél 3-kor került elő hullafáradtan és éhesen. Ott hagytam a padon pihenni és visszasétáltam a Hay's-hez, vettem isteni finom kemencében egészben sült krumplit, amit kettévágnak és fűszeres vajjal locsolják meg, hot-dogot és üdítőket. Kaja után elnyalogattunk még egy-egy fagyit aztán elindultunk a Marble Arch-hoz, mivel onnan indult a busz a reptérre. Mikor odaértünk volt még egy szűk órűnk így leheveredtünk a Hyde Park gyepére és próbáltuk magunkba szívni London hangulatát még az utolsó percekben.

A busz 16:50-kor pontosan jött és 18:15-kor érkezett Lutonra. A gép eredetileg 19:55-kor indult volna, de kiderült hogy vagy 2 órát késik. A telefonom Budapesten várt rám a kocsiban, a fiamé lemerült. Hogy üzenjünk haza? Volt ott egy sarokban pár számítóhép, 1 fontért 10 percig lehetett használni a netet. Innen írtunk emailt, én a páromnak, fiam a barátnőjének. Kaptunk fejenként egy 5 fontos kajakupont, úgy hogy megvacsoráztunk.

A gép végül olyan fél 11 körül szállt fel és itthoni idő szerint fél 2-kor landolt. Kicsekkolás után hívtam a megadott telefonszámot és néhány perccel később ott volt értünk a kisbusz.  Én úgy számoltam, hogy 5 napra 4500 Ft lesz a parkolás díja, ezért kicsit meglepődtem, amikor a pasas közölte, hogy 7000 Ft. Rövid tanakodás után kiderült, hogy nem is abba a parkolóba vittem a kocsit, amiben előzőleg helyet foglaltam, ezért nem is szerepelt a foglalásom az adatbázisban. :)))

Kb hajnal 5-re értünk haza. London egy nagyon megkapó, emberléptékű, csodálatos város. Remélem még viszontláthatom.

Február végén Rómába repülök, az élménybeszámolót majd megírom, ha lesz kedvem.

A Londonról szóló írásaimat illusztráló képeket fiam "vacsad" készítette. A Londonban készített, valamint a máshol és más témában készült fotói a http://muemlek.blog.hu/ és a http://indafoto.hu/vacsad oldalakon csodálhatók meg.

Szeptember 06.

Vasárnapra két programot terveztünk, a Royal Air Force múzeumot, és a Towert. A RAF múzeum már London 4-es zónájában van, tehát eléggé külváros. Reggel elaludtunk, fél 10-kor ébredtünk, reggelit már nem kaptunk. Előző este vettünk egy pár péksüteményt egy belvárosi Tescoban, ami nem olyan volt, amit itt nálunk, megszoktunk hanem egy rendes kis élelmiszerüzlet. Ezeket Tesco-expressnek hívják, kicsi az alapterülete, de ahhoz képest elég nagy az áruválasztéka, rengeteg kész kaját is lehet kapni, meg süteményeket, friss gyümölcsöt, tejtermékeket. szendvicseket. Elmajszoltuk hát a másnapos süteményeket egy kis tejjel.

kb 11-kor nekivágtunka külvárosnak. A Northern Line Edgware Road felé közlekedő szakaszán kellett menni a Colindale megállóig. Itt már néha a felszínen megy a vonat, aztán újra a föld alá bújik, majd megint előkúszik a felszínre. A Colindale is egy felszíni megálló, olyan mint valami vidéki kis település vasútállomása. Az állomással szemben van egy buszmegálló, 10-15 percenként jön busz és a Royal Air Force múzeum kapujában tesz le.

Oda azért kellett elmenni, mert több mint 200 repülőgép van kiállítva. Nem makettek, igazi repülők. Engem annyira nem tudott lázba hozni a dolog, de azért számomra is érdekes volt látni azt a gépet, amin a Bleriot  testvérek először átrepülték a La-Manche csatornát.

Hát, mit mondjak, nagyon bátor emberek voltak. A gép  légcsavarja fából (!!) van faragva, a szárnya valami erős vászonnak tűnik. Nem csak a teteje, hanem az alja is jóformán teljesen nyitott, olyan mintha a pilóta egy sámllin ült volna benne, alatta pedig semmi.

A másik ilyen érdekesség a Lindberg-féle gép volt, amivel átrepülte az Atlanti óceánt. Az már valamivel testesebbnek tűnt, de azért abba sem ülnék bele még rövid távra sem, nem még több ezer kilométeres útra.  Voltak a II. világháború alatt elfogott német gépek és egy VU2 rakéta is. A kiállított gépek között sok helyen érintőképernyős számítógépterminálok vannak, amin korabeli filmfelvételeket lehet megnézni és rengeteg más infót a gépekről.

A hangárok előtt aznap éppen veterán autó kiállítás volt, voltak egészen régi modellek is, de nagyon szép, újszerű állapotban, fényesre vikszolva. 

Amikor végeztünk a múzeumban egyenesen a belvárosba mentünk, 1 átszállással a Tower Hill megállóig, ahová 3 óra tájban érkeztünk meg. A Tower-ba 18,50 a belépő. Itt szerencsére elfogadták a London Passt, így csak nekem kellett jegyet venni. A bejárat előtt felfegyverzett őrök vannak, mindenkinek megnézik a csomagját.

A Tower története 1078-ban kezdődött, amikor Hódító Vilmos a városfalat erősítendő megbízta a rochesteri püspököt, hogy felépítse a Fehér Tornyot a Temze partján. Az ezt követő évszázadokban szinte valamennyi uralkodó tovább építette az erődöt. A 12. században Oroszlánszívű Richárd fallal és vizesárokkal vette körül a Fehér Tornyot. A XIII sz. elején III. Henrik megerősítette a külső falakat és a vizesárkot holland technikával alakíttatta át. Hogy a Towerből indulhasson sétahajókázni, csatornát építtetett a Temzétől és kialakíttatta a Vízi kaput (Water Gate-et), melyet bástyatoronnyal is megerősített.1275 és 1285 között I. Edward újabb védelmi vonalat, egy új árok-rendszert építtetett. Ezzel a Tower a korabeli Anglia legnagyobb és legerősebb várkastélyává vált.

Amellett, hogy királyi rezidencia volt, a Tower neve elsősorban börtönével forrt egybe. Az angol történelem egésze kirajzolódik, ha végigtekintünk híres rabjain. Nem egy rab élete fejeződött be a vár falai között.A magasabb rangú elítélteket, főképp a nőket, a Toweren belül, a nyilvánosság kizárásával fejezték le. Itt végezték ki pl.  Boleyn Annát , Catherine Howardot, Jane Greyt , Robert Devereux, Essex grófját.

A XIX. században a Tower gyakorlati funkcióját fokozatosan elvesztette és erősödött turisztikai vonzereje. Megnőtt az igény arra, hogy úgy állítsák helyre, ahogy az a középkorban kinézhetett. Viktória királynő Anthony Salvin építészt bízta meg azzal, hogy a Towert úgy újítsa fel, hogy az középkori hangulatot árasszon.Noha a királyi család már nem lakik itt, a Tower hivatalosan királyi rezidencia maradt, így állandó őrsége van.

III.Henrik 1303-ban rendelte el, hogy a királyi ékszereket a Towerben őrizzék. Az ékszereket 1967-ig a Wakefield-Towerben őrizték, fegyveres őrökkel.. Jelenleg a Jewel House a Waterloo Block-ban található, melyet a királynő 1994-ben nyitott meg.

A koronaékszerek közül a legértékesebb Viktória királynő koronája, mely 1838-ban készült. A korona csúcsán a világ második legnagyobb afrikai gyémántja látható,  a Star of Africa pedig a máltai keresztben végződő jogaron tündököl. A híres Koh-i Noor gyémánt az anyakirálynő koronáját ékesíti.

Sajnos a Jewel House-ban nem szabad fényképezni. Érdekes, hogy a kiállítás egy videóvetítéssel kezdődik, amely a jelenlegi uralkodó II. Erzsébet koronázását mutatja meg. Ez után léphetünk be a tényleges kincstárba, ahol több uralkodó koronája látható. A jelenlegi koronaékszerek egy toronyszobában vannak, amelybe nyaktörően szűk és meredek csigalépcső vezet fel.  Mivel nem tudtam, mi van odafenn, a torony megmászását nem vállaltam, egy vészkijáraton mentem ki. A fiam természetesen megmászta, amikor kijött kérdeztem érdemes volt-e felmenni. Fapofával válaszolt: á, nem, csak a Koh-i-Noor van fenn.

Lemásztam viszont a fehér torony pincéjébe, ahol a kínzókamra van. Hát elég találékony az ember, ha arról van szó, hogyan gyötörje meg embertársát.

Évszázadok óta legalább hat (jelenleg nyolc) holló lakik a Towerban, de azt, hogy mikor költöztek ide, nem lehet pontosan megállapítani. A legenda szerint ha a hollók elhagyják a Towert, elpusztul a Tower, a monarchia, sőt az egész birodalom. A hollók szabadon közlekedhetnek a Tower udvarán, szárnyukat azonban megkurtítják, hogy ne tudjanak elrepülni.

Mire végigjártuk a Towert már nem éreztem a lábaimat és félig éhen voltam halva. Így mielőtt tovább folytattuk volna zarándoklatunkat London uitcáin megpihentünk a Tower Visitor Centre előtti téren, ettem egy igazi angol fish and chips-et.  Nagyon ízletes szálkanélküli halfiléből készült, a sült krumplihoz ingyen volt a mindenféle mártás és kaptam a menühöz ajándékba egy doboz Coca-Colát is. A fiam egy unalmas hot-dogot evett, a halevést lelkes akvaristaként kannibalizmusnak tartja.

A korai vacsora után visszabuszoztunk a hotelbe, szusszantunk egy kicsit, majd úgy döntöttünk elmegyünk egy kis éjszakai emeletes buszos városnézésre. Bementünk a belvárosba, onnan a Hyde Park mellett egészen a Notting Hill Gate-ig. Ott leszálltunk a buszról és sétáltunk kicsit a környéken. Majd visszabuszoztunk a Marble Archig, sok képet készítve közben az éjszakai fényben fürdő városról.

Egy kis pihi a Marble Arch-nál, aztán a 390-es busszal visszamentünk a hotelba és éjjel egy körül ágybazuhantunk.

Fotók: www.muemlekek.blog.hu

Szeptember 05.

8.30. 5 óra alvás után fel kellett kelnünk, mert csak 9-ig lehetett reggelizni. Végigettünk egy teljes angol reggelit (traditional English breakfast) és

10 óra körül nekivágtunk a városnak.

Az Embankment megállóig mentünk a metróval, majd átsétáltunk a Millenium Bridge-en.

A túlsó oldalon van a London Aquarium, amit a fiam feltétlenül meg akart nézni. Sajnos a London Passt ott már az idén nem fogadják el és a belépő 28 font, így mégsem nézte meg. Az Aquarium a Westminster híd lábánál van, így vissza már azon a hídon mentünk és a Big Ben mellett kötöttünk ki.

Körbejártuk a Parlamentet, megnéztük a Westmisnter Abbey-t. Sajnos megint csak kívülről, mert a London Passt ott sem fogadják el és a belépő 18 font volt. Aztán végigballagtunk a White Hall-on, bekukkantottunk a testőrség udvarára, ahol a hagyományos királyi gárdista egyenruhában lóháton ülő gárdisták komoly pofával álltak modellt  a fényképezőgépes turisták végeláthatatlan hadának. A White Hall másik vége a  Trafalgar térbe torkollik. Itt nagy csalódás ért, mert az összes szökökút be volt borítva valami fehér fólia-félével. Lehet, hogy felújítják őket. Így csak a Wellington emlékmű és a háttérben a National Gallery főbejárta látható, a tér helyén meg valami fóliakertészetre hasonlító valami díszeleg.

Innen a St James Park jobb oldalán a Mall-on elporoszkáltunk a Buckhingam Palotáig. A fiam csinált egy pár képet a Viktória emlékműről, aztán lemerült a fényképezőgépe. Na most mi legyen? Vissza kell menni a hotelbe, mert nincs nála tartalék akku.

Kb 1 óra körül keresztülvágtunk a Green Parkon és visszametróztunk a szállodába. Én kihasználva az alkalmat ledőltem egy kicsit.

Délután 3 után a gyerek már nem hagyott békén, nagyon mehetnékje volt, így nem sokkal 4 előtt újra útnak indultunk. Mentunk két megállót a metróval a Camden Town-ig. A metróállomástól kb. 400 m-re, a London Canal másik oldalán  van a híres Camden Lock Market, a piac. 

Camden Town egy lüktető, színes városrésze Londonnak. A szivárvány minden színére mázolt házak előtt, az üzletek bejárata elé kirakott arab, távol-keleti, karibi holmik,

köztük ezer féle divátairányzatot képviselő butikok, ahol a hippi cuccoktól a goth-on, a punkon keresztül a rocker-ig mindenféla ruhát, cipőt, bakancsot, kendőt, sálat, táskát lehet kapni, a teaházak, a kávézók, a hagyományos angol pubok, a világ összes konyháját képviselő kajáldák, na és az emberek az utcán - száriban, csadorban, rasta-frizurával, középkorit imitáló ruhában, talpig fekete bőrszerkóban - ez az egész valami elmondhatatlanul vibráló, izgalmas hely.

Itt valóban látni, hogy London egy multikulturális város, ahol a világ összes népe, embercsoportja, kultúrája képviselteti magát. A levegőben összekeveredik a vevőcsalógatóként meggyújtott füstölők illata a gőzölgő kávé, a piruló gyros, és a frissen facsart narancslé illatával. A London Canal partján egy lépcsősor tetején egy rasta frizurás karibi fickó gitárkísérlettel Bob Marley-t énekelt. A járókelők a lépcsőkön állva, ülve hallgatták. Letelepdtem én is a lépcsőre, hátamat a kőfalnak vetve néztem a csatorna vizét, a körülöttem ücsörgő mindenféle korú, nemű, bőrszinű, öltözetű embereket, kortyolgattam a rózsaolajjal és friss grapefruittal ízesített hideg indiai jázminteámat, hallgattam a zenét és talán egész életemben másodszor éreztem azt, hogy ez a hely a nekem való, itt jól érzem magam, itt otthon vagyok. Aki Londonban jár ne hagyja ki Camden Town-t (hacsak nem rasszista, igaz akkor inkább egyáltalán ne is menjen Londonba).

Körbenyargaltuk a piacot, a fiam vett magának egy piros Ferraris bőrdzsekit (mit is venne Londonba?) meg két vízipipát. Ekkor ismét vissza kellett mennünk a szállodába, mert nem akartuk magunkkal cipelni a cuccot.

Este 7 körül irány a belváros, vissza  a Bucingham Palotához, mert az nem lett lefényképezve. A Westminsterig mentünk metróval, mert a Big Bent és a Parlamentet kivilágítva is le akarta fényképezni a fiam. Csinált egy pár jó felvételt a Temze parton is.

Aztán a St James Park másik oldalán sétáltunk el a palotáig. Ekkor már olyan 9 óra lehetett, az utca szinte teljesen kihalt volt. Ahogy be-be néztem a parkba a sötét fák közé eszembe jutott Hasfelmetsző Jack.  Londonban azonban nyugodtan lehet éjszaka is sétálgatni, mert nagyon jó a közbiztonság. A belváros tele van térfigyelő kamerákkal, sem egy részeget, sem egy hajléktalant nem látni, ha mégis előkerül egy-egy, azonnal intézkednek a rend őrei. A Palotához érve én lerogytam a Viktória emlékmű lépcsőjére, mert a lábam már annyira fájt, úgy éreztem, mintha tüzes vascsizma lenne rajta.

Volt ott egy távol-keleti fiatalokból álló csoport is, a náluk lévő fényképezőgépek mennyiségéből ítélve valószínűleg japánok lehettek. Aztán valahonnan előkerült két részeg suhanc, le-fel rohangáltak az emlékmű lépcsőin, ordítottak. Egyszer csak füttyszót hallottunk és előkerült egy igazi Bobby. Valamit mondott a srácoknak, mire azok elszaladtak a St James park irányába. A Bobby beszólt valahová egy telefonon, vagy adóvevőn és a srácok nem tettek meg 300 métert, érkezett egy rendőrauró és berámolták őket.

Ez igen! Erről jut eszembe, a White Hall-on és máshol is a belvárosban láttam olyan feliratú táblát:  Tolvajok vigyázzatok! Az utcán álruhás rendőrök figyelnek benneteket!

Szóval nem engem, a békés járókelőt figyelmeztetnek - mint itthon - hogy vigyázzak az értékeimre, mert zsebtolvajok garázdálkodnak a környéken. Nem. Én csak legyek nyugodtan, a rendőrök vigyáznak és a tolvajt figyelmeztetik, hogy jobb ha nyugton marad, mert úgyis lebukik. Hol vagyunk mi még ettől???

 Innen még elsétáltunk a Victoria pályaudvarig és ott buszra szálltunk, hogy nézelődhessünk még egy kicsit. London by night, emeletes busszal. Addigra kiderítettük, hogy az előző éjszaka sem kellett volna össze-vissza kóborognunk buszról-buszra szállva, mert a belvárosból egyenesen ki tudtunk volna menni a hoteltől kb. 300 m-re lévő buszmegállóig a 390-es busszal, ami éjjel- nappal 10-12 percenként jár. Így aztán a Victoriától elmentünk a Marble Arch-ig és ott felszálltunk a 390-esre, ami kb. 20 perc alatt hazavitt bennünket.

Fotók:  www.muemlek.blog.hu