Tegnap délelőtt halva találtuk az egyik kicsmacskánkat a kerti medencében. Belefulladt szegényke. Fogalmam sincs hogyan kerülhetett bele.

Amikor megvettem a medencét, mivel felfújhatós peremű azt féltettem az állatoktól. A kutyám szereti a vizet, gondoltam, ha megpróbál belemászni, tuti tönkreteszi. A cicáknak meg éles a karmuk, ha véletlenül odakeveredik valamelyik, a peremet kilyukasztja simán, és akkor ...hatjuk a medencét. Az meg sem fordult a fejemben, hogy belemászhat vagy ugorhat valamelyik, hiszen a macsekok nagyon félnek a víztől.

Szegény kis kandúrom 3 és fél hónapos volt, mindenre kíváncsi volt, mindent megnézett, mindenhová felmászott. Az előző esti etetésnél még megvolt, aztán elmentünk itthonról, hajnalban jöttünk haza. Akkor nem számoltam meg őket, szépen heverésztek, aludtak a teraszon.

Délelőtt pedig már ott lebegett a víz tetején szegényke megfulladva. Előző délután mielőtt elmentünk, ott ugrált a testvéreivel a kertben, szaladgáltak, játszottak a fűben. Lehet, hogy felmászott az almafára és onnan esett bele, vagy valami bogarat, madarat hajkurászott. Mindenképpen érthetetlen számomra hogy eshetett bele, mivel 90 cm magas a medence. 4 méter az átmérője, kb 85 cm a víz benne. Szegénykém csak úszott, úszott körbe-körbe és nem tudott megkapaszkodni a peremében, hogy kimászhasson, mertt henger alakú a perem és az egész kicsit befelé hajlik. Biztosan lecsúszott róla mindig a vizes kis tappancsa. Amikor eltemettük és megnéztem a medencét láttam, hogy belül ott vannak a halvány kis tappancsnyomok. Úszott, úszott amíg bírt, egyre fáradtabban. És amikor már elfáradt akkor is tovább úszott, evickélt az életéért. Biztosan nyávogott is szegény keservesen, mert ha fürdetem őket akkor is ordítanak szegények, de nem volt aki segítsen rajta, aki kivegye a vízből, mert nem voltam itthon.  Azután egyszercsak nem bírta tovább.... és elmerült. Szörnyű lehet így vízbefulladni, hogy küzd amíg csak bír, aztán érzi hogy már nem bírja tovább, de muszáj küzdeni, mert különben elsüllyed és akkor vége. Szegénykémnek még neve sem volt. Isten Veled Kandúrka, Te már az örök vadászmezőkön egerészgetsz.

Erről az jutott eszembe, hogy mi is így vagyunk a depresszióval. Csak evickélünk a nagy fekete gomolygó, fojtogató valamiben, néha ki tudjuk emelni a fejünket és levegőt tudunk venni, néha visszahúz és van amikor kis időre teljesen elmerülünk, aztán újra a felszínre küzdjük magunkat és úszunk, úszunk tovább  - nem valahová, csak körbe-körbe - végkimerülésig. Időnként sikerül elrugaszkodni és kiemelkedni a feketeségből és felrepülni és szállni a szivárvány felé. De a szivárványt elérni, megérinteni nem tudjuk, mert a repüléshez még több erő kell, így előbb-utóbb mindig visszacsobbanunk a sötétségbe.

Nem is tudok erről többet írni.....

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.