A koncert pontosan este 7-kor kezdődött és 9 óráig tartott. Kicsit meglepődtünk, amikor Rick Wakeman feljött a színpadra talpig fekete öltönyben, fekete ingben. Általában mindenféle színes lebernyegekben szokott játszani. Gondolom ezzel az öltözékkel a helyi szimfonikus zenekart tisztelte meg, akik a szokásos frakkban játszottak. Amikor azonban leült a zongorához jót nevettünk, mert észrevettük, hogy a gyönyörű drága öltönyhöz egy fehér Nike sportcipőt visel. Ráadásul van vagy 48-as lába, szépen virított a hófehér cipő rajta.

Rick maga konferálta fel a számokat, amiből annyit sikerült megértenem, hogy melyik albumon jelent meg és melyik évben. Az előadást néhány humoros jelenet is színesítette. Az első szám végén, amikor elhalt az utolsó akkord is, kidurrant egy reflektor. Rick "Thank you"-beszólással köszönte meg a technika spontán tetszés nyilvánítását, a közönség legnagyobb derültségére.  A koncert felénél épp amikor az összekötő szöveget elmondta és a zongorához fordult, felcsendült a közeli óratorony , harangjátéka, elütötte a nyolcat. Rick karórájára nézve megállapította, hogy OK, jól jár. Nem tudom szándékosan volt-e időzítve, hogy ne egy szám közben szólaljon meg a harangjáték vagy tényleg  a véletlen hozta így, de nagyon hatásos volt. Gyorsan elrepült a két óra.

Az előadás végeztével a közönség oszladozni kezdett csak egy kb 50-60 fős csoport várta, hogy dedikáltathasson. Republic koncerteken megszerzett rutinunkat bevetve mi is elkezdtünk oldalazni a színpad mellett felállított kordon mellett. Rick a kordonon belül beszélgetett – feltehetően valami újságíróval – és fotókat is készítettek róla. Mellettünk két bőrszerkóba öltözött fickó lelkes „Helló, Rick!” kiáltásokkal próbálta felhívni magára a figyelmet, akiknek ő vissza is köszönt és integetett. (Megérkezésünkkor a hotel parkolójában felfedeztünk két GB felségjelű motort, valószínűleg azzal jöttek, mert később is láttuk őket a hotel környékén. Megállapítottuk, hogy akkor nem mi vagyunk a leghülyébbek, mi csak szűk 700 km-t tettünk meg a koncert kedvéért. Ezek meg több mint a dupláját, ráadásul motorral.)

Aztán egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy emberek állják körbe a mestert dedikálásra várva. Nosza, keressük meg a „bejáratot”. Sikerült is felfedezni hol lehet beszivárogni a kordon végénél, ahol egy fiatal és teljesen tanácstalan biztonsági őr rémült tekintettel nézte, ahogy a rajongók sorban araszolnak a „védett területre”. Mi is beálltunk a sorba, aztán végre ott álltunk az élő legenda mellett. Természetesen dedikáltattuk az újonnan vásárolt CD-t, párom kezet is fogott vele.

Én szerencsére beszélek egy keveset angolul, ezért el tudtam mondani neki, mennyire örülök, hogy ennyi év után végre személyesen is találkozhattam vele és jelen lehettem egy élő koncertjén. Rick nagyon kedvesen megköszönte és velem is kezet fogott. Készítettem néhány fotót róla és a férjemről, majd a párom engem is próbált lefotózni Rick mellett állva, de azok a képek sajnos nem sikerültek valami jól.

Úgy gondoltuk ezzel vége is a nagy találkozásnak és lesétáltunk a  közelben lévő Visztula partjára. Ekkor már majdnem fél 10 volt, de érdekes módon világosabb volt, mint nálunk ugyanebben az időben. Valószínűleg ennek az az oka, hogy Plock több száz kilométerrel északabbra van.

Álltunk a kőből készült mellvédnek támaszkodva, gyönyörködtünk az alkonyi fényekben fürdő Visztulában, amikor egyszer csak angol beszéd ütötte meg a fülemet és a következő pillanatban ott állt Rick pár lépésre tőlünk szintén a folyót szemlélve. Nem testőrökkel körülvéve, csak három civil kíséretében - gondolom a város vezetői, vagy a helyi zenekar tagjai közül kísérgette valaki.- kezében egy reklámszatyorral és egy csokor virággal. Szerény angoltudásomat bevetve beszélgetésbe elegyedtünk vele. Elmondtam, hogy 30 éve hallgatjuk a zenéjét és fantasztikus élmény számunkra ez a találkozás. Kérdezte, hogy honnan jöttünk. Amikor mondtuk, hogy Magyarországról, elmesélte, hogy játszott már Budapesten évekkel ezelőtt a YES együttessel és nagyon tetszett neki a város. Mondta, hogy előző nap Luganóban lépett fel, valami nem nyilvános koncerten, ezt nem értettem jól, hogy tulajdonképpen milyen alkalomból. Közben lassan elindult és mi elkísértük a közelben lévő kis szállodáig. Odaérve még egyszer kezet szorítottunk vele és jó utat kívánva neki elbúcsúztunk tőle.

Ebben az egészben az volt a fantasztikus, hogy semmi nagy fekete autó, meg testőrök tömkelege, meg óriási felhajtás nem volt. Rick pedig világhírű sztár létére egy végtelenül közvetlen, egyszerű ember benyomását keltette. Azt hiszem az igazi nagyok ilyenek, nincs szükségük sztárallűrökre, pózokra. Több mint 30 év zenei pályafutás, 100 album és fene tudja hány koncert után még mindig fontos számára a közönség elismerése, a – jó értelemben vett - rajongók szeretete.

Köszönjük Rick, ez egy életre szóló élmény volt. Bár nem sok remény van rá, jó volna újra találkozni.

Merlin the Magician - Rick Wakeman, Plocki Szimfonikus Zenakar és a Vox Juventutis kórus

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.