Szeptember 7.

10.00 Reggeli után felkerekedtünk és elindultunk a London Zoo-ba. Fiam állatkert-mániás, bárhol jár, ha van állatkert oda feltétlenül elmegy. A londoni a Regent's Parkban van, illetve a park észak-keleti csücskében. A park felől azonban nincs bejárata - én azt hittem onnan nyílik - csak a parkot északon határoló utca felől lehet bemenni. Metrómegálló sajnos nincs a közelében. Sokat vitatkoztunk, hogy melyik esik közelebb végül úgy döntöttünk, hogy a Camden Townig megyünk, onnan pedig elsétálunk az állatkertig. Elég szép séta volt, kb 20-25 perc gyalog. Mikor odaértünk persze láttuk, hogy van a közelben buszmegálló, de ez a kézenfekvő megoldás természetesen megint nem jutott eszünkbe. Az állatkert ugyanolyan, mint a budapesti, a debreceni vagy a nyíregyházi. Semmi extra, semmi különleges. Egy állat van ott, amit én még élőben nem láttam sehol, a tapír, de az meg jól elbújt. A belépő nekünk magyar turistáknak nagyon drága, 18 font, ezért ha valaki nem olyan megszállott, mint a gyerekem, nyugodtan kihagyhatja a London Zoo-t. Ráadásul mire körbecsámborogtam, megint jól elfáradtam és még hátra volt a nap fele.

Fél három körül a Victoria pályaudvar környékéig mentünk metróval, aztán újra jött a gyaloglás.

A Natural History Museum (Természettudományi múzeumnak fordítanám) egy hatalmas, lenyűgöző épületben van. Előcsarnokát sok filmben láttam már. Hatalmas terem, közepén egy óriási dinoszaurusz csontvázzal. Amikor a fiam 7-8 éves volt, akkor tört ki a dinoszaurusz őrület világszerte. Fiam is dinó-rajongó volt, gyűjtögette a dínós képeket, járékokat és nagy rajongója volt a Jurassic Parknak. Akkoriban megígértem neki, hogy egyszer elmegyünk ebbe a múzeumba és élőben is láthatja ezt a hatalmas dínó-maradványt. Amikor beléptünk az előcsarnokba és ott állt a dinoszaurusz mellett, majdnem elbőgtem magam. Hát sikerült, igaz, hogy vagy 15 évet várt rá. A múzeumnak leírhatatlanul gazdag ősmaradvány gyűjteménye van.

Egy helyen egy tyrannosaurus rex hű mását lehet látni, ami mozog, morog és még pislog is. Egy óriási termet egy kékbálna tölt be (nem tudtam megállapítani, hogy kitömött vagy valami műanyagból készült másolat), mellette viszonyítási alapként néhány kitömött elefánt, amik a hatalmas tengeri emlős mellett egészen eltörpülnek. A múzeum hatalmas, ahhoz hogy végigjárja az ember egy teljes napot rá kell szánni. Én kb. a harmadát jártam be, tovább nem bírták a lábaim. A műzeum parkjában ücsörögve vártam, hogy a gyerek végigfényképezze a gyűjteményt. Zárás előtt negyedórával végzett.

  Este 6 körül elsétáltunk a Royal Albert Hall-ig, megpihentünk az Albert emlékműnél, majd átporoszkáltunk a Kensington Kew Gardenen, ahol egészen szelíd mókusok ugrándoztak a gyepen és várták, hogy valaki megkínálja őket valami ropogtatnivalóval. Egy kislány a kezéből etette őket mogyoróval.

A Kensington Palace-tól 100 méterre feladtam és lerogytam egy padra. A fiam némi pihenés után elment fényképezni, én végre pihenhettem egy kicsit. A Kensington Palota szerintem egy elég ronda épület, nem csodálom, hogy Diana nem szeretett itt lakni.

Elhatároztuk, hogy mivel ez az utolsó esténk Londonban, a maradék pénzünket egy rendes éttermi vacsorára költjük. Kisétáltunk a parkból és elbuszoztunk a Potobello Roadig. Addig sétálgattunk, amíg megtaláltuk azt a kis üzletet, amely a Noting Hill c. filmből vált ismertté. Igaz, nem könyvesbolt működik benne, hanem női divatáru, de kívülről ugyanolyan, mint a filmben. Néhány megállót buszoztunk vissza a központ felé és valahol a Notting Hill Gate egy kis utcájában, ahol egymást érték a különböző éttermek, pubok, kajáldák leültünk egy olasz étterem teraszára. Itt a London Pass felmutatása után 10 % kedvezményt kaptunk, így potom 9 fontért kaptunk egy adag spagettit és elég kis adag tortellinit. Ezt hasonló helyen otthon féláron megkaptuk volna, de aki smucig ne menjen Londonba, ha meg már odamegy, akkor ne olasz étterembe vacsorázzon, hanem egy szolíd angol pubban.

Vacsora után még sétáltunk egyet a Hyde Park környékén, a Royal Albert Hall és a Victoria emlékmű esti kivilágításban is megörökítésre került. Majd elporoszkáltunk a Wellington emlékműig, onnan pedig a Park Lanen a Marble Archig. Ekkor már este 11 lehetett, így buszra szállrunk és egy esti városnézéssel befejezve a napot visszamentünk a szállodába. Összecsomagoltunk és hullafáradtan dőltünk az ágyba.

 Szeptember 8.

Másnap elfogyasztottuk utolsó igazi angol reggelinket

(traditional english breakfast), elköszöntünk a Hoteltől és csomagjainkkal megrakodva elindultunk a belvárosba. Fiam kínban volt, hogy a Tower Híd tornyaiban lévő kiállítást (Tower Bridge Exhibition) nézze meg vagy vissza menjen a British Múzeumba, mivel annak még csak alig több, mint a felét látta. Elmentünk metróval a London Bridge-ig, majd a Hay's Gallery közelében a Temze parton lecuccoltunk. Ott megnézte a Temzén ringó HMS Belfast nevű első világháborús hadihajót, majd úgy döntött irány a British Múzeum. Én meg úgy döntöttem, hogy egy métert sem vagyok hajlandó gyalogolni, mert lerohad a lábam. Ott maradtam a temze parton a csomagokkal és bámészkodtam. 

Gyerekem kb. fél 3-kor került elő hullafáradtan és éhesen. Ott hagytam a padon pihenni és visszasétáltam a Hay's-hez, vettem isteni finom kemencében egészben sült krumplit, amit kettévágnak és fűszeres vajjal locsolják meg, hot-dogot és üdítőket. Kaja után elnyalogattunk még egy-egy fagyit aztán elindultunk a Marble Arch-hoz, mivel onnan indult a busz a reptérre. Mikor odaértünk volt még egy szűk órűnk így leheveredtünk a Hyde Park gyepére és próbáltuk magunkba szívni London hangulatát még az utolsó percekben.

A busz 16:50-kor pontosan jött és 18:15-kor érkezett Lutonra. A gép eredetileg 19:55-kor indult volna, de kiderült hogy vagy 2 órát késik. A telefonom Budapesten várt rám a kocsiban, a fiamé lemerült. Hogy üzenjünk haza? Volt ott egy sarokban pár számítóhép, 1 fontért 10 percig lehetett használni a netet. Innen írtunk emailt, én a páromnak, fiam a barátnőjének. Kaptunk fejenként egy 5 fontos kajakupont, úgy hogy megvacsoráztunk.

A gép végül olyan fél 11 körül szállt fel és itthoni idő szerint fél 2-kor landolt. Kicsekkolás után hívtam a megadott telefonszámot és néhány perccel később ott volt értünk a kisbusz.  Én úgy számoltam, hogy 5 napra 4500 Ft lesz a parkolás díja, ezért kicsit meglepődtem, amikor a pasas közölte, hogy 7000 Ft. Rövid tanakodás után kiderült, hogy nem is abba a parkolóba vittem a kocsit, amiben előzőleg helyet foglaltam, ezért nem is szerepelt a foglalásom az adatbázisban. :)))

Kb hajnal 5-re értünk haza. London egy nagyon megkapó, emberléptékű, csodálatos város. Remélem még viszontláthatom.

Február végén Rómába repülök, az élménybeszámolót majd megírom, ha lesz kedvem.

A Londonról szóló írásaimat illusztráló képeket fiam "vacsad" készítette. A Londonban készített, valamint a máshol és más témában készült fotói a http://muemlek.blog.hu/ és a http://indafoto.hu/vacsad oldalakon csodálhatók meg.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.