Az utóbbi napokban olyan volt a kedélyállpotom, mint a hullámvasút. Szörnyű hetem volt. Kedden voltam a pszichiáteremnél. Mondtam, hogy abba hagytam a Tegretolt, mert olyan szinten vetett vissza a depibe, hogy már-már öngyilkos hangulataim voltak. Azt mondta, jó, akkor ne szedjem, de ő az én helyemben nem hagyta volna abba. Aranyos. Mondtam, neki, lehet hogy akkor már nem ülnék itt. Azt hitte csak poénkodok. Meghagyta a Rivotrilt és a Mirzatent. Az utóbbi viszonylag ártalmatlan, csak az a baj, hogy hízok tőle mint, a disznó. Mintha pumpálnának. Azt mondta a doki, hogy szerinte ez nem olyan vészes. Mondja majd ezt a cardiológusomnak, aki akkor is vernyákolt, hogy fogynom kellene még 10 kilót, amikor 80 kg voltam. Most meg már lassan 100 leszek. És nem hiszi el, hogy nem azért mert össze-vissza zabálok, hanem ettől a sok szar gyógyszertől, amit össze-vissza szedetnek velem.

Lehet, hogy bevágom az egészet a kukába és lesz ami lesz. Pénteken repülök Londonba, de valahogy most még ahhoz sincs kedvem. Őrület, hogy mindentől elveszik az ember kedvét, lassan már az élettől is. Biztos, hogy jó ha pszichiáter karmai közé kerül az ember??

Hétvégén két Republic koncerten is voltam, legalább az a 2x2 óra jó volt. Amikor feldübörögnek a hangfalak, úgy érzem a zene felemel, könnyűvé tesz és legalább kiordíthatom magamból az összes felgyülemlett feszültséget. Olyankor nincs más csak a zene, elfelejtek minden mást, kiürül az agyam, a lelkem kinyílik, hogy befogadja a dalokat, a zenét. Elmúlik a szorongás, a félelem, a szomorúság, a zaklatottság. Ezrek állnak körülöttem, de ott és akkor nem zavar a tömeg. Körülöttem van, de nem velem. Velem csak a zene van. Mintha egy burokban, vagy zárványban lennék, hiába a tömeg , csak én vagyok és a zene. Csak hát nincs minden nap Republic koncert. És utána, mint kellemes rézsegség után a másnaposság, úgy hull rám a valóság újra. Ma egész nap felváltva röhögtem és bőgtem, de egyiknek sem tudom az okát. Csak úgy.

Amikor a  régi  munkahelyemen dolgoztam, azt hittem azért vagyok ilyen, mert szarul érzem magam ott. Amikor megszabadultam onnan, akkor meg úgy gondoltam nem elég a munkahelyet váltani, ott kell hagyni a falut is. Kerestem új munkahelyet, elköltöztem onnan 60 km-re, de egy lélegzetvételnyi kis szünet után visszatért a depi. Akkor megint úgy gondoltam, hogy szar a melóhely, mert tényleg az volt. Onnan is leléptem, itthon ülök már 10 hónapja. És mégsem jobb. Lassan be kell vallanom magamnak, hogy nincs menekülés, nincs kiút. Magamban hordozom azt a valamit, ami a lelkemet gyilkolja. És  magam elől nem menekülhetek el. Csak egyetlen módon..... de az végleges és visszavonhatalan, és ott még talán nem tartok.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.