Szeptember 9-én hajnal fél 5-kor értünk haza. Mostanára sikerült annyira kipihenni magam, hogy kedvem legyen írni egy kicsit. Megpróbálok mindent leírni, amit tudok és érdekesnek tartok. Na meg némi friss és aktuális hasznos infó, azoknak akik hasonló kirándulást terveznek.

Londoni kalandunk percről-percre

09.04. hajnal 2.00

Indulás Bp-re a repülőtérre. A nyüves GPS az istennek sem tudja beazonosítani a kiszemelt fapados parkolót. Ha a honlapon megadott címet írom be neki (Vecsés, Üllői út 809), közli, hogy ilyen házszám nincs. Ha megadom a GPS koordinátákat vagy 30 km-re odébb Bugyi község környékére küldene. Mindegy, beírom neki célállomáként Ferihegy 1-et, ott majd megtaláljuk valahogy a parkolót.

Hajnal 4.00 óra Érkezés Ferihegy 1-re, miután szerencsésen elvétettem a 4-es főút meg a mittudoménmilyen utca kereszteződését. Tiszteletkör a terminál előtt és óvatos araszolás vissza a 4-es úton. Első éles jobbkanyar után a 4-es úttal párhuzamosan egy másik úton szépen sorakoznak a parkolók, de melyik a miénk? A kerítések tele mindenféle táblával, aztán egyszer csak megvan. Szívélyesen fogadnak, bár az adatbázisban nem találják a helyfoglalásomat, hely azonban van, ezért leteszem az autót , becuccolunk a kisbuszba és irány (újra) a reptér. Terminál előtt kicuccolunk, kisbusz el, akkor jut eszembe, hogy a GPS-t és a telefonomat a kocsiban hagytam. Na most már mindegy, élvezzék az öt nap pihenést.

Hajnal 4.40

Becsekkolunk, poggyász távozik a gumiszalagon. Ekkor jut eszembe, hogy elfelejtettem megkérdezni, hogy a szalonnázó bicskát a kézi- avagy a feladott poggyászban kell elhelyezni. Volt egy halvány emlékem , hogy csak az egyikben lehet, nem ám akárhol vihet az ember ilyen szerszámokat magával, de arra már nem emlékszem, hogy melyikben és megkérdezni is elfelejtettem. Fordulok egyet, ott egy nagy üvegtároló, tele a kézipoggyászból elkobzott ollókkal és mindenféle bicskákkal. Nekem persze a kézipoggyász alján lapul, a nagy táska már valahol a reptér betonján vár a berakodásra. Nem szólok semmit, reménykedek, hátha még sem szúrják ki. Hülyeség, mert tudom hogy átvilágítják a kézi poggyászt, de az ember még él remél.... Biztonsági ellenőrzés, csomag átmegy a masinán, fitatalember diszkréten a fülembe súgja: van egy nagy kés a táskában. Mi van?- adom a hülyét, mire ő továbbra is suttogva még egyszer tudomásomra hozza, hogy kés van a csomagomban. Belekotrok és csodálkozom: Jééé, elfelejtettem betenni a másik táskába. Akkor ez most itt marad közli és a férjem kedvenc kése, amit melóba szokott hordani magával eltűnik örökre. Na végre bent vagyunk a tranzitban.

5.30 Megkezdődik a beszállítás, szinte elsőként jutunk fel a gépre , kb a 4. sorban jobb oldalon, az ablak mellé ülök. Fiam mellém ül, első repülő útja, így nem meri vállalni az ablakon való kilátás rémisztő lehetőségét.

6.00 A kapitány közli, hogy kigurulunk a kifutópályára és rövidesen megkezdjük utunkat London felé. A külső hőmérséklet 12 fok, részben felhős az idő, de Londonból tiszta időt jelentettek. Sima felszállás, keresztül törünk a felhőkön és a felhők fölött természetesen most is ott ragyog a nap és az ég gyönyörű azúrkék. Valahol Hollandia fölött kitisztul az idő, látni a nagyobb csatornákat, dűnéket, majd egyszer csak ott az Atlanti-óceán. Innen már fokozatosan ereszkedik a gép, úgy hogy a brit partok előtt - főleg amikor forduláskor bedűti a gépet a pilóta - óriási tonhalrajokat látok a Csatornában körülöttük sertepertélő hajókkal.

7.30 GMT (innentől a londoni időt használom) Landolás Lutonon. Picit felhős ég, kora reggeli napsütés, hűvöskés idő, de ködnek, esőnek nyoma sincs. Egyszerre több gép is érkezett, így a kicsekkolás kicsit lassacskán halad, de azért araszolgatunk folyamatosan és kb. 8.05-kor kint vagyunk a terminál előtt. A buszunk közvetlenül onnan indul. Az orrunk előtt megy el a 8.00-ás, de én úgy is a következőre foglaltam helyet. Áldozunk nikotonszenvedélyünknek, majd oda cuccolunk a buszhoz.

8.30 GMT Greenline busz elindul Lutonról. Gyakorltilag fél óra alatt elérjük Londont, másik félóra mire bearaszolunk a városba.

9.35 GMT - Érkezés a Marble Arch-hoz. A busz a Park Lane-en tesz le onnan kb. 250 m a metrómegálló. A hotelbe elvileg csak 14.00 után lehet bejeletkezni, de előző nap - hosszas értetlenkedés után, - mert a telefon túlsó végén egy született brit idős hölgy volt, valami egészen sajátos beszédstílussal - megegyeztünk, hogy hamarabb is bejelentkezhetünk, lévén hogy messziről érkezünk. London tömegkezlekedése fantasztikusan jó, átlátható, logikus rendszer. Egy átszállásal megérkezünk a szállásunkhoz legközelebb eső stationhoz, ahonnan kb. 500 m-t kell gyalogolni a hotelig. Tipikus kertvárosi rész, gyönyörűen felújított 100 éves házakkal, csend, nyugalom, rengeteg zöld és virág az előkertekben.

11.00 kor érkezés a szálláshoz A hotel kívülről gyönyörű, bent már ráférne némi felújítás. A szobánk a második meleten van, - ami legalább 3-nak számít, mert marha magasak a szintek. A szoba jó tágas - eredetileg 4 fős - két szimpla és egy dupla ággyal. Szobából nyíló saját fürdőszoba, WC. A falon az eredetileg fehér tapéte kissé koszos, a padlószőnyeg felismerhetetlenségig súrolva, a szobát enyhe szarszag lengi be. Némi szellőztetés után megjárja. A kilátás viszont a félköralakú ablakfülkéből nagyon szép.

Kipakolás után a fiam közölte, hogy menjünk a British Múzeumba. Kulturális antrpológia szakra jár az egyetemen, elemi kötelességének érezte Európa leggazdagabb gyűjtményének tételes felleltározását. Korábbi tapasztalataim alapján nem javasoltam volna neki, hogy egész éjjeli ébrenlét után, fáradtan és álmosan pont oda menjünk, de tudtam úgyis hiába próbálom lebeszélni.

12.00 Irány a British  Múzeum, amihez a legközelebbi metrómegálló a Northern Line-on a Tottenham Court Road, egy másikon pedig a Russel tér. Mentünk a Northernen, gyalogoltunk vagy 800 m-t és megérkeztünk. Mi a múltkor a párommal a hátsó bejáraton mentünk be, csodálkoztunk is kicsit, hogy egy ilyen világhírű múzumnak, hogy lehet ilyen szegényes kis bejárata. A főkapu környéke természetesen nagyon impozáns.

Egy darabig járom a termeket a fiammal. Újra végignézem az ókori gyűjteményt, egyiptomi, asszír, perzsa, ógörög, római emlékek. Na meg a híres rosetti-kő:

Még felvonszolom magam az emeletre, aztán feladom. Egy sarokban leülök egy padra és el-elszundítva várom, mikor fárad el a gyerek is. Fél háromkor feladja. Vissza a szállásra.

15.00-20.30 Alvás. Ébredés után fiam közli, hogy nem azért jött Londonba, hogy a szállodában kuksoljon.

21.00 Irány a belváros. Elmetrózunk a London Bridge-ig, onnan gyalog végig a Temze parton a Tower Bridge-ig. Valami sportrendezvény lehetett a híd melletti parkszerű helyen, mert egy büfékocsiban még éppen pakolnak. Kapok egy fél liter híg, de meleg kávét. Elücsörgök vele a parton és gyönyörködöm a Temze partján sorakozó kivilágított épületek látványában.

 Majd át a hídon, közben a gyerek ezerrel fényképez. Elsétálunk a Tower mellett, majd egy jobbkanyar és ballagunk tovább. Óra nincs nálunk, fiam telefonja is lemerült, fogalmunk sincs mennyi az idő. A Monument metró megállónál úgy döntünk, ideje visszamenni a hotelbe aludni. Kiderül, hogy 1 óra van és épp az orrunk előtt ment el az utolsó metró.Rengeteg éjszakai busz jár, de fogalmunk sincs róla melyik megy abba a városrészbe, ahol lakunk.

1.10 Sétálunk tovább, nézegetjük a buszmegállóknál lévő táblákat. Elsétálunk egészen a St.Paul székesegyházig. A teret éppen takarítják, virágot locsolnak, egy munkás szó szerint súrolja a követ egy nagy partvis-szerű valamivel.

Az itteni buszmegállónál a táblán végre felfedezünk egy ismerős megállóhelyet, ott metróállomás is van a hotel felé vezető vonalon. Na odáig akkor elmegyünk busszal, onnan majd lesz másik. Jön is egy busz, de nem áll meg. A következő sem. Elhatározzuk, hogy visszasétálunk egy megállót, lehet hogy ez éjszaka nem működik. A következő buszmegállóban szerencsére áll egy pasas és megtanuljuk tőle, hogy a busznak inteni kell, mert ha nincs leszálló, csak akkor áll meg, ha az ember jelzi, hogy fel akar szállni. Ezzel a busszal elmegyünk Euston megállóig. Ott felfedezzük, hogy megy a Camden Town felé busz. Az jó, az két metrómegálló a szállodától. Amikor leszállunk megnézzük a megállónál lévő - a környéket ábrázoló - térképet. OK két utcán kell végig menni, a harmadikról nyílik a miénk. Kb, 1,5 km-t gyaloglunk és éjjel háromkor - a recepciós nagy örömére - megérkezünk a hotelba. Hullafáradtan dőlünk az ágyba. 

Folyt. köv. :))

fotók: www.muemlek.blog.hu

Mindent összecsomagoltam, kivéve az útravaló szendvicseket. Sajnos nem tudtam csak délután 2-ig aludni. Pedig reggel 6-ig fenn voltam. Kialudtam a 8 órámat, oszt jónapot. Férjem halálra idegesít, mindent hatszor megkérdez, hogy becsomagoltam-e. Néha úgy viselkedik, mint egy vénasszony. Legalább 10-szer elmondta már, hogy merre kell mennem a reptérre. Pedig jártam már ott kocsival egy párszor. Meg viszem a navit is. Legszívesebben már most elindulnék, de minek. Nem akarom ott tátani a számat a repülőtéren már hajnal 3-kor. Amúgy is 4-re várnak a parkolóban, ahol az autót hagyom.

A nyavalyás fényképezőgépem nem akar működni a feltöltött aksival. Pedig ez volt benne legutóbb is amikor Lengyelországban voltunk. Mikor adja meg magát, ha nem ilyenkor?? Másik aksival működik, de az kell a fiamnak. Le van sz....

Nem tudok magammal mit kezdeni. Lehet, hogy megmosom a hajamat még egyszer. Vagy valami... Aludni már nem érdemes - nem is tudnék, nem vagyok álmos, de ha tudnék az se lenne jó, mert akkor meg hajnal egykor nagyon bamba lennék.

12 óra múlva már Londonban leszek, halihóóóóóóóó.

Folyt. köv. szerdán.

Na még egyet kell aludni és irány Anglia. Szerencsére elmúlt a rossz kedélyállapotom. Talán mert önhatalmúlag abba hagytam a Mirzatent is, ami állítólag hangulatjavító, de én nem nagyon vettem észre. A Rinyót is csak este veszem be, hogy tudjak aludni.

Még 24 óra és lassan indulunk. Repülőjegy, reptéri buszjegy, szállásfoglalás kinyomtatva. Londoni turista térképet előkotortam, a metrótérképpel együtt. Megkötöttem a biztosítást, megtankoltam a kocsit. A macskáknak vettem 4 kiló farhátat és megfőztem nekik, napra kiadagolva eltettem a mélyhűtőbe. Kutyának száraz táp bekészítve. Hoztam 12 liter tejet . :)) Szegény páromnak lesz elege, 11 macska, 1 mexikói axolotl és egy rakás hal lesz a gondjaira bízva, na meg a hülye vizsla kutya. Éppen a legidiótább időszakában van a drágám, valahol a közelben van egy tüzelő szuka, ez meg egész nap vonyít, meg félóránként ki-be járkál. Tegnap véres füllel jött haza, úgy mutogatta, mint a kisgyerek a vérző térdét amikor elesik. Megmosogattam neki, van a nagy lacsuha fülén két pici fognyom. (Lehet, veszek neki bele fülbevalót.)  Aztán sajnáltatta magát még egy kicsit és megint távozott.

Megnéztem a Google Earth-ön, hol van a londoni szállásunk. Megszemléltem a Street View-n a környéket. Tök jó, így olyan mintha már jártam volna arrafelé. Metróból kijövet szemben egy kebabos, meg egy kávéház. Balra fordulok megyek 300 métert egy viktoriánus sorház mellett. Utána megint balra, egy lejtős, fákkal szegélyezett utcán lefelé még 200 méter és ott a hotel. Fiam összeirkált mindenfélét, mit akar megnézni. Nem akartam elvenni a kedvét, hogy ahhoz kb 1 hónapra kellene mennünk, majd rájön, ha ott lesz.

Megnéztem az időjárásjelentést, pénteken délelőtt valszeg esni fog, amikor odaérünk, de délutánra és a következő napokra nem ír esőt. Kedden, amikor jövünk haza tiszta lesz az idő. Ennek azért örülök, mert amikor tavalyelőtt voltunk kint és jöttünk haza az esti géppel, akkor is tök tiszta volt az idő. Eszméletlen látvány 11000 méter magasból a fényben fürdő Európa. Amikor a csatorna fölött repül a gép rendesen látni a kivilágított brit és európai partokat is. Talán ez volt az egyik legnagyobb élmény számomra az akkori utazás során.

Akkor 3 napig voltunk csak, ami arra volt elég, hogy körbeszaladjuk a belvárost. Big Ben, Parlament, Tower a híddal együtt, Trafalgar tér, Buckingham Palota, Hyde Park, Marble Arch. 3 óra a British múzeumban és egy kis impressszió Camden Town-ban, aztán már jöttünk is haza. Bemenni sehová nem volt időnk, meg a belépők is fertelmes drágák. Most sikerült szereznem negyedáron egy 3 napos London Passt, amivel sok helyre ingyen lehet bemenni. Kint meg veszek majd még egyet.

Ma fennmaradok hajnalig, holnap meg átalszom a napot, mert pénteken hajnal 2 - fél 3 körül el kell indulnunk itthonról. 6-kor indul a gép, de előtte le kell tenni a kocsit. Találtam a repülőtértől 1 km-re egy fapados parkolót, ahol csak 900 forintot kell fizetni naponta. Onnan kivisznek kisbusszal a terminálhoz, becsekkolás 5 óra 20-ig.

Majd írok jó kis élménybeszámolót, hátha érdekel valakit.

Bye, bye

Az utóbbi napokban olyan volt a kedélyállpotom, mint a hullámvasút. Szörnyű hetem volt. Kedden voltam a pszichiáteremnél. Mondtam, hogy abba hagytam a Tegretolt, mert olyan szinten vetett vissza a depibe, hogy már-már öngyilkos hangulataim voltak. Azt mondta, jó, akkor ne szedjem, de ő az én helyemben nem hagyta volna abba. Aranyos. Mondtam, neki, lehet hogy akkor már nem ülnék itt. Azt hitte csak poénkodok. Meghagyta a Rivotrilt és a Mirzatent. Az utóbbi viszonylag ártalmatlan, csak az a baj, hogy hízok tőle mint, a disznó. Mintha pumpálnának. Azt mondta a doki, hogy szerinte ez nem olyan vészes. Mondja majd ezt a cardiológusomnak, aki akkor is vernyákolt, hogy fogynom kellene még 10 kilót, amikor 80 kg voltam. Most meg már lassan 100 leszek. És nem hiszi el, hogy nem azért mert össze-vissza zabálok, hanem ettől a sok szar gyógyszertől, amit össze-vissza szedetnek velem.

Lehet, hogy bevágom az egészet a kukába és lesz ami lesz. Pénteken repülök Londonba, de valahogy most még ahhoz sincs kedvem. Őrület, hogy mindentől elveszik az ember kedvét, lassan már az élettől is. Biztos, hogy jó ha pszichiáter karmai közé kerül az ember??

Hétvégén két Republic koncerten is voltam, legalább az a 2x2 óra jó volt. Amikor feldübörögnek a hangfalak, úgy érzem a zene felemel, könnyűvé tesz és legalább kiordíthatom magamból az összes felgyülemlett feszültséget. Olyankor nincs más csak a zene, elfelejtek minden mást, kiürül az agyam, a lelkem kinyílik, hogy befogadja a dalokat, a zenét. Elmúlik a szorongás, a félelem, a szomorúság, a zaklatottság. Ezrek állnak körülöttem, de ott és akkor nem zavar a tömeg. Körülöttem van, de nem velem. Velem csak a zene van. Mintha egy burokban, vagy zárványban lennék, hiába a tömeg , csak én vagyok és a zene. Csak hát nincs minden nap Republic koncert. És utána, mint kellemes rézsegség után a másnaposság, úgy hull rám a valóság újra. Ma egész nap felváltva röhögtem és bőgtem, de egyiknek sem tudom az okát. Csak úgy.

Amikor a  régi  munkahelyemen dolgoztam, azt hittem azért vagyok ilyen, mert szarul érzem magam ott. Amikor megszabadultam onnan, akkor meg úgy gondoltam nem elég a munkahelyet váltani, ott kell hagyni a falut is. Kerestem új munkahelyet, elköltöztem onnan 60 km-re, de egy lélegzetvételnyi kis szünet után visszatért a depi. Akkor megint úgy gondoltam, hogy szar a melóhely, mert tényleg az volt. Onnan is leléptem, itthon ülök már 10 hónapja. És mégsem jobb. Lassan be kell vallanom magamnak, hogy nincs menekülés, nincs kiút. Magamban hordozom azt a valamit, ami a lelkemet gyilkolja. És  magam elől nem menekülhetek el. Csak egyetlen módon..... de az végleges és visszavonhatalan, és ott még talán nem tartok.

A koncert pontosan este 7-kor kezdődött és 9 óráig tartott. Kicsit meglepődtünk, amikor Rick Wakeman feljött a színpadra talpig fekete öltönyben, fekete ingben. Általában mindenféle színes lebernyegekben szokott játszani. Gondolom ezzel az öltözékkel a helyi szimfonikus zenekart tisztelte meg, akik a szokásos frakkban játszottak. Amikor azonban leült a zongorához jót nevettünk, mert észrevettük, hogy a gyönyörű drága öltönyhöz egy fehér Nike sportcipőt visel. Ráadásul van vagy 48-as lába, szépen virított a hófehér cipő rajta.

Rick maga konferálta fel a számokat, amiből annyit sikerült megértenem, hogy melyik albumon jelent meg és melyik évben. Az előadást néhány humoros jelenet is színesítette. Az első szám végén, amikor elhalt az utolsó akkord is, kidurrant egy reflektor. Rick "Thank you"-beszólással köszönte meg a technika spontán tetszés nyilvánítását, a közönség legnagyobb derültségére.  A koncert felénél épp amikor az összekötő szöveget elmondta és a zongorához fordult, felcsendült a közeli óratorony , harangjátéka, elütötte a nyolcat. Rick karórájára nézve megállapította, hogy OK, jól jár. Nem tudom szándékosan volt-e időzítve, hogy ne egy szám közben szólaljon meg a harangjáték vagy tényleg  a véletlen hozta így, de nagyon hatásos volt. Gyorsan elrepült a két óra.

Az előadás végeztével a közönség oszladozni kezdett csak egy kb 50-60 fős csoport várta, hogy dedikáltathasson. Republic koncerteken megszerzett rutinunkat bevetve mi is elkezdtünk oldalazni a színpad mellett felállított kordon mellett. Rick a kordonon belül beszélgetett – feltehetően valami újságíróval – és fotókat is készítettek róla. Mellettünk két bőrszerkóba öltözött fickó lelkes „Helló, Rick!” kiáltásokkal próbálta felhívni magára a figyelmet, akiknek ő vissza is köszönt és integetett. (Megérkezésünkkor a hotel parkolójában felfedeztünk két GB felségjelű motort, valószínűleg azzal jöttek, mert később is láttuk őket a hotel környékén. Megállapítottuk, hogy akkor nem mi vagyunk a leghülyébbek, mi csak szűk 700 km-t tettünk meg a koncert kedvéért. Ezek meg több mint a dupláját, ráadásul motorral.)

Aztán egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy emberek állják körbe a mestert dedikálásra várva. Nosza, keressük meg a „bejáratot”. Sikerült is felfedezni hol lehet beszivárogni a kordon végénél, ahol egy fiatal és teljesen tanácstalan biztonsági őr rémült tekintettel nézte, ahogy a rajongók sorban araszolnak a „védett területre”. Mi is beálltunk a sorba, aztán végre ott álltunk az élő legenda mellett. Természetesen dedikáltattuk az újonnan vásárolt CD-t, párom kezet is fogott vele.

Én szerencsére beszélek egy keveset angolul, ezért el tudtam mondani neki, mennyire örülök, hogy ennyi év után végre személyesen is találkozhattam vele és jelen lehettem egy élő koncertjén. Rick nagyon kedvesen megköszönte és velem is kezet fogott. Készítettem néhány fotót róla és a férjemről, majd a párom engem is próbált lefotózni Rick mellett állva, de azok a képek sajnos nem sikerültek valami jól.

Úgy gondoltuk ezzel vége is a nagy találkozásnak és lesétáltunk a  közelben lévő Visztula partjára. Ekkor már majdnem fél 10 volt, de érdekes módon világosabb volt, mint nálunk ugyanebben az időben. Valószínűleg ennek az az oka, hogy Plock több száz kilométerrel északabbra van.

Álltunk a kőből készült mellvédnek támaszkodva, gyönyörködtünk az alkonyi fényekben fürdő Visztulában, amikor egyszer csak angol beszéd ütötte meg a fülemet és a következő pillanatban ott állt Rick pár lépésre tőlünk szintén a folyót szemlélve. Nem testőrökkel körülvéve, csak három civil kíséretében - gondolom a város vezetői, vagy a helyi zenekar tagjai közül kísérgette valaki.- kezében egy reklámszatyorral és egy csokor virággal. Szerény angoltudásomat bevetve beszélgetésbe elegyedtünk vele. Elmondtam, hogy 30 éve hallgatjuk a zenéjét és fantasztikus élmény számunkra ez a találkozás. Kérdezte, hogy honnan jöttünk. Amikor mondtuk, hogy Magyarországról, elmesélte, hogy játszott már Budapesten évekkel ezelőtt a YES együttessel és nagyon tetszett neki a város. Mondta, hogy előző nap Luganóban lépett fel, valami nem nyilvános koncerten, ezt nem értettem jól, hogy tulajdonképpen milyen alkalomból. Közben lassan elindult és mi elkísértük a közelben lévő kis szállodáig. Odaérve még egyszer kezet szorítottunk vele és jó utat kívánva neki elbúcsúztunk tőle.

Ebben az egészben az volt a fantasztikus, hogy semmi nagy fekete autó, meg testőrök tömkelege, meg óriási felhajtás nem volt. Rick pedig világhírű sztár létére egy végtelenül közvetlen, egyszerű ember benyomását keltette. Azt hiszem az igazi nagyok ilyenek, nincs szükségük sztárallűrökre, pózokra. Több mint 30 év zenei pályafutás, 100 album és fene tudja hány koncert után még mindig fontos számára a közönség elismerése, a – jó értelemben vett - rajongók szeretete.

Köszönjük Rick, ez egy életre szóló élmény volt. Bár nem sok remény van rá, jó volna újra találkozni.

Merlin the Magician - Rick Wakeman, Plocki Szimfonikus Zenakar és a Vox Juventutis kórus