Tegnap délelőtt halva találtuk az egyik kicsmacskánkat a kerti medencében. Belefulladt szegényke. Fogalmam sincs hogyan kerülhetett bele.

Amikor megvettem a medencét, mivel felfújhatós peremű azt féltettem az állatoktól. A kutyám szereti a vizet, gondoltam, ha megpróbál belemászni, tuti tönkreteszi. A cicáknak meg éles a karmuk, ha véletlenül odakeveredik valamelyik, a peremet kilyukasztja simán, és akkor ...hatjuk a medencét. Az meg sem fordult a fejemben, hogy belemászhat vagy ugorhat valamelyik, hiszen a macsekok nagyon félnek a víztől.

Szegény kis kandúrom 3 és fél hónapos volt, mindenre kíváncsi volt, mindent megnézett, mindenhová felmászott. Az előző esti etetésnél még megvolt, aztán elmentünk itthonról, hajnalban jöttünk haza. Akkor nem számoltam meg őket, szépen heverésztek, aludtak a teraszon.

Délelőtt pedig már ott lebegett a víz tetején szegényke megfulladva. Előző délután mielőtt elmentünk, ott ugrált a testvéreivel a kertben, szaladgáltak, játszottak a fűben. Lehet, hogy felmászott az almafára és onnan esett bele, vagy valami bogarat, madarat hajkurászott. Mindenképpen érthetetlen számomra hogy eshetett bele, mivel 90 cm magas a medence. 4 méter az átmérője, kb 85 cm a víz benne. Szegénykém csak úszott, úszott körbe-körbe és nem tudott megkapaszkodni a peremében, hogy kimászhasson, mertt henger alakú a perem és az egész kicsit befelé hajlik. Biztosan lecsúszott róla mindig a vizes kis tappancsa. Amikor eltemettük és megnéztem a medencét láttam, hogy belül ott vannak a halvány kis tappancsnyomok. Úszott, úszott amíg bírt, egyre fáradtabban. És amikor már elfáradt akkor is tovább úszott, evickélt az életéért. Biztosan nyávogott is szegény keservesen, mert ha fürdetem őket akkor is ordítanak szegények, de nem volt aki segítsen rajta, aki kivegye a vízből, mert nem voltam itthon.  Azután egyszercsak nem bírta tovább.... és elmerült. Szörnyű lehet így vízbefulladni, hogy küzd amíg csak bír, aztán érzi hogy már nem bírja tovább, de muszáj küzdeni, mert különben elsüllyed és akkor vége. Szegénykémnek még neve sem volt. Isten Veled Kandúrka, Te már az örök vadászmezőkön egerészgetsz.

Erről az jutott eszembe, hogy mi is így vagyunk a depresszióval. Csak evickélünk a nagy fekete gomolygó, fojtogató valamiben, néha ki tudjuk emelni a fejünket és levegőt tudunk venni, néha visszahúz és van amikor kis időre teljesen elmerülünk, aztán újra a felszínre küzdjük magunkat és úszunk, úszunk tovább  - nem valahová, csak körbe-körbe - végkimerülésig. Időnként sikerül elrugaszkodni és kiemelkedni a feketeségből és felrepülni és szállni a szivárvány felé. De a szivárványt elérni, megérinteni nem tudjuk, mert a repüléshez még több erő kell, így előbb-utóbb mindig visszacsobbanunk a sötétségbe.

Nem is tudok erről többet írni.....

.... és akkor egyszer csak megtörtént a csoda

Valamikor május végén ránéztem Rick honlapjára, bogarászgattam az angol nyelvű infókat és valami olyasmire bukkantam, hogy Rick Wakeman ingyenes koncertet ad júilus 6-án Plockban a helyi szimfonikus zenakar és kórus kíséretében. Klikk a Google Earth-re, hol van az a Plock? Lengyelország. Mi van? Lapozom a szótárat, biztosan jól értem-e. Jól, hát ez hihetetlen. Hiszen Lengyelország itt van a szomszédban és ráadásul ingyenes a kocert.

Ekkor már kurjongattam befelé a páromat a szobába: Te nézzed már, hát a Rick meg itt fog fellépni Lengyelországban, ingyen. Elő a térképet, nézzük hol is van pontosan ez a Plock. Itt van ni, Lengyelország közepén, Krakkó fölött egy pár centivel. Zakopáne itt van a szomszédban, Krakkó onnan egy köpés, aztán egyenesen felfelé északnak és már ott is vagyunk. 1 perc alatt döntöttük el, hogy megyünk. Ilyen lehetőség még egyszer nem adatik az ember életében. (Máig sajnálom pl. hogy kihagytam a budapesti Paul McCartney koncertet. Meg a Santanát is.)

Később amikor az útvonaltervező közölte, hogy 690 km, csodálkoztam egy kicsit: Jé, milyen marha nagy ez a Lengyelország, még Plock fölött is van egy csomó belőle a tengerig. Na mindegy, a kocka el van vetve. De akkor nem elég az, hogy aznap elindulunk, koncertezünk, alszunk egyet és másnap vissza.

Mentem is rá a booking.com-ra, kerestem szállást Krakkóban július 5-re, Plockban július 6-ra, le is foglaltam azonnal.

Aztán jött az egy hónapos várakozás, tervezgetés. Párom vérszemet kapott: jó lenne legalább egy kézfogás erejéig közelebb is kerülni a mesterhez, dedikáltatni vele. Olvasom a honlapot (www.rwcc.com), írva vagyon, hogy Rick minden előadása után szakít időt a rajóngóira, a személyes találkozásra, dedikálásra. Na akkor jó, majd meglátjuk.

Két héttel az utazás előtt jut eszünkbe, hogy az egyetlen eredeti Rick Wakeman albumunk - amit a saját webshopjából Angliából rendeltem, - már dedikálva van, a többit meg mind úgy "loptuk" össze. Hmmm.... Hihetetlennek tűnik, de legolcsóbban és leggyorsabban az eBay segítségével Angliából tudtam CD-t rendelni. Szállítással együtt 1750 Ft-ba került és egy hét alatt ideért.

Végre fellviradt a nagy nap. Július 5-én délelőtt nekivágtunk. A táj szépsége miatt a Miskolc-Rozsnyó (Roznava)-Poprád-Tatra Lomnic-Krakkó útvonalat választottuk. Kb délután ötkor értünk Krakkóba. Hála az újonnan beszerzett navinak szépen odataláltunk a szálláshelyünkre.

Egy nagyon aranyos kis ún. boutique-hotelt találtam a booking-com-on, a belvárosban, közel a Wavelhez. A boutique-hoteleknek az a jellegzetessége, hogy nem egyenszobák vannak, hanem mindegyiknek más a stílusa. A "The Secret Gardens" nevezetű krakkói hotel szobái különféle virágok, gyümölcsök neveit viselik és a dekoráció, berendezés ehhez igazodik. Mi a raspberry nevű szobát kaptuk, ami ugye magyarul málnát jelent. A falak világos pasztell zöld színűre voltak festve, poszter méretű képekkel a falon, amik málnát, málnabokrot ábrázoltak. A függönyök málna színűek voltak, az ágynemű halvány pasztell rózsaszín. És az egész szobát kellemes málnaillat lengte be. A földszinten volt egy közös étkező-amerikai konyha, amit a nap 24 órájában lehetett használni kávé, tea és egyszerűbb ételek elkészítésére. A Hotelt az utcától egy magas fal választotta el, az épület bejárata és fal között apró, de tündéri belső kert volt. Aha, innen a Secret Garden elnevezés! Lecuccoltunk, ittunk egy kávét és irány Krakkó Főtere.

Ezt a teret mindig szerettem, valami egészen sajátos hangulata van.  Leírni nem próbálom meg inkább csatolok egy fotót:

Estig elbócorogtunk, nézelődtünk, ücsörögtünk a téren, majd vissza a hotelbe, vacsi és nyugovóra tértünk. Másnap svédasztalos reggeli a hotelben. A kétágyas szobáért a reggelivel együtt 10 ezer forintot fizettünk, ami a mai viszonyokhoz, a szálloda színvonalához és a kitűnő reggelihez  képest szerintem nagyon baráti ár volt.

Este 7-re volt meghirdetve a koncert, még szűk 400 km várt ránk, így 10 óra után indultunk tovább. Én hülye a legrövidebb utat kértem a navitól, úgy hogy másfél óra autókázás után, harmadrendű utakon faluról-falura kacskaringózva még mindig hátra volt 340 km és a GPS szerint 7 és fél órás út. Atyaisten, nem fogunk odaérni!!!! Rájöttem, hogy a legrövidebb út nem biztos, hogy a leggyorsabb is. Gyorsan újraterveztettem az útvonalat, most már leggyorsabb opciót megjelölve, így még félóra tekergés után végre kinavigáltuk magunkat egy nemfizetős autópályára és lehetett döngetni.  Biztosan más is észrevette már, hogy ismerős tájakon haladva ugyanolyan távolság sokkal rövidebbnek tűnik, mint ismeretlen helyen. Csak nyomtam a gázt, de marha nehezen akart fogyni a kilométer. Végül  "félkegyelmű-üzemmód "-ba kapcsolva, permanens káromkodás és többszöri "... de marha nagy ez a Lengyelország!"  felkiáltás után elhaladtunk a "Plock" feliratú helységnévtábla mellett. Szakadó esőben érkeztünk a városba, ami persze újabb parára adott okot: ha nem áll el, mi lesz a szabadtéri koncerttel? Tán csak nem mossa el az eső, ha már így nekiindultunk a világnak miatta.

Becsekkolás, zuhany és átöltözés után gyalog indultunk a helyszínre. Érdekes milyen helyekre juttat el a zene szeretete. Erről a városról korábban még soha nem hallottam és enélkül a koncert nélkül valószínűleg a jövőben sem hallottam volna. Pedig 1000 éves város, 150 ezer lakosa, gazdag történelmi múltja és csodálatos fekvése van. A Visztula partján terül el, ami itt már kétszer olyan széles mint a Duna Budapest magasságában. A város főtere a Stary Rynek, itt áll a városháza. A krakkóihoz hasonló hangulatú, hatalmas tér, amit szépen felújított régi épületek szegélyeznek.

Negyed hétkor érkeztünk a Stary Rynekre, ahol a gyönyörű városházát teljesen eltakaró hatalmas színpad fogadott. A helyi szimfonikus zenakar már hangolt és a népek is gyülekeztek lassacskán. Ülős koncert volt így gyorsan helyet kerestünk magunknak és nézelődtünk. Valahogy úgy képzeltük el a párommal, hogy majd negyedórával kezdés előtt begördül egy nagy fekete autó, Rick kiszáll, testőrökkel körülvéve felmegy a színpadra, majd a koncert után szintén gorillák által felügyelve, kordonok mögött ad néhány autogrammot és a nagy fekete autóval távozik. Nem egészen így történt.

Hét óra előtt néhány perccel a frakkba öltözött muzsikusok elfoglalták a helyüket, szépen beállt a helyére a kórus is, majd egy férfi lengyelül felkonferálta a műsort.

És eljött a várva várt pillanat: egy hatalmas, szőke hajú ,szakállas nagy medve képében felballagott a színpadra a MESTER. Szűzanyám itt van a Rick teljes életnagyságban, tőlem vagy 20 méterre. Majdnem elbőgtem magam a meghatottságtól. Széles mosollyal és nagy lelkesedéssel beszélt a közönséghez, természetesen angolul , amiből a közönség nagy része nem sokat értett, de azért mindenki nagyon örült neki. Majd hátradobva szőke fürtjeit, letelepedett a versenyzongorához és kezdetét vette a varázslat.

Wakeman a régi nagysikerű számokat játszotta, de nem szintetizátoron, hanem hangverseny-zongorán, a szimfonikusok és a kórus kísérte. Sorban flecsendültek az Artúr király, a VIII Henrik, a Journey leghíresebb dalai, majd a felejthetetlen Beatles szám az Elelanor Rigby és számos klasszikus zenei feldolgozás.

A story még folytatódik....

PROLÓG

A fiatalok és a másféle zene iránt rajongók kedvéért bevezetőül néhány mondat Rick Wakeman-ről.

Richard Cristopher Wakeman 2009 május 18-án ünnepelte 60. születésnapját. Az angliai Middlesexben egy olyan családban született és nőtt fel, ahol mindig szólt a zene. Apja ismert zongorista volt. Rick már hatévesen zongoraleckéket vett. 11 éves volt, amikor 1960-ban egy fesztiválon megnyerte első díját. Két évvel később a templomi orgonát szelídítette meg és tovább nyerte a díjakat

1968-tól a Royal College of Music-ban tanult, ahol a zongora mellett klarinéttal és hangszereléssel is foglalkozott. A kezdeti időkben játszott kocsmazenekarban, majd több mára már elfeledett együttesben. Megélhetését úgy biztosította, hogy session-zenészként vállalt munkát (más előadók lemezein közreműködött), így több mint 2000 felvételen hallható a játéka. (Black Sabbath, Cat Stevens, Mary Hopkins, Elton John, David Bowie stb.).

1971 őszén lépett be a – ma már világszerte ismert -   YES  progresszív rockbandába. Neve ekkor vált ismertté, sokan ma is, mint a YES billentyűsét ismerik. Pedig Rick ekkor már javában dolgozott szóló lemezein. 1974 májusában megvált a YES-től, de két évvel később visszatért. Az utóbbi 35 év alatt időként újra feltűnt a YES-ben, majd ismét kivált.

Miközben ki-bejárt a YES-ben, megteremtette saját zenei világát, szívesen dolgozott fel történelemi témákat és különböző meséket, mítoszokat. Wakeman brilliáns tehetsége a szólóalbumain bontakozik ki igazán. Felvételein seregnyi billentyűs hangszert hallhatunk: csemballót, zongorát, templomi orgonát, Hammond orgonát, szintetizátort és más elektronikus hangszereket. Valaki egyszer azt mondta róla, mindenen tud játszani, amin billentyű van és mindegyiken egyforma virtuozitással

A 70-es években ontotta a jobbnál jobb albumokat:

1973 Six wives of Henry VIII (VIII. Henrik hat felesége)

1974 Journey To The Center of The Earth (Utazás a Föld középpontjába) – Verne regényének hatására.

1975 Myths and Legends of King Arthur - a britek kedvenc mondakörét az Artúr király legendáját dolgozza fel.

Rick zeneszerzőként több filmzenét is írt. Ő írta az 1976-os innsbrucki téli olimpia hivatalos filmjének zenéjét. Ebből született a White Rock c. lemez, amelyen az egyik darabot a magyar Regőczy-Sallay jégtánc kettős ihlette. Legismertebb a George Orwell regényéből készült 1984 című filmhez írt zenéje.

Az elmúlt közel 40 év alatt több mint 100 albuma jelent meg. Érdekesség, hogy Rick a mai napig ragaszkodik lemezeinek bakeliten való kiadásához is.

Rajongói legnagyobb bánatára ma már kevés koncertet ad. Nagy Britanniában minden évben van egy Piano Concerts című 8-10 előadásból álló koncertsorozata, melyeket Anglia híres templomaiban vagy színházaiban tartanak. Szintén hagyományosan megrendezik advent idején a néhány fellépésből álló karácsonyi koncertsorozatot is. Külföldi fellépést vagy monstre koncertet már nagyon ritkán vállal. 2005-ben Kubában koncertezett, 2006-ban volt egy 12 előadásból álló sorozata az USA-ban, 2007-ben 3 fellépése Kanadában.

Én 1978-ban ismerkedtem meg a zenéjével. Első szerelmem kis szobájának padlóján ücsörögve egy régi szalagos magnóról szólt az Artúr király, ami azonnal megfogott.

Sokáig csak ezt az egy lemezét ismertem. Honnan is ismerhettem volna mást? A Petőfi Rádió Vasárnapi koktél vagy Poptarisznya című műsorában nem igazán nyomatták a progresszív rockot. Később megismertem a VIII Henriket, majd valamikor 2000 után kezdtem gyűjtögetni, - eléggé el nem ítélhető módon letöltögetni - a többi albumot. Jelenlegi párom szintén Wakeman rajongó, ő több lemezét is ismerte fiatal korában. Évekkel ezelőtt, amikor kiléptünk a kőkorszakból, lett internetünk, lehetett külföldről is vásárolni online és nem okozott gondot a netes fizetés megleptem egy dedikált Wakeman albummal. Ma is őrzi még a borítékot is, amiben érkezett. Rendszeresen nézegettük Rick honlapját, de valahogy nem akart Magyarországra jönni koncertezni. :)) Kuba, USA, Kanada, számunkra csak lottó főnyeremény esetén lehetett volna szóbajöhető koncerthelyszín. Az angliai előadásaira pedig mindig csak korlátozott számban és a mi lehetőségeinkhez képest drágán lehetett volna jegyet kapni. Úgy tűnt egy élő Rick Wakeman koncert számunkra csak álom marad és úgy kell majd meghalnunk, hogy ez kimarad az életünkből. (Sok egyébbel együtt....)

Lassan elmúlik végre a Tegretol hatása, egyre jobban vagyok mentálisan. Jókat röhögök az előző bejegyzéseimen. Pedig akkor nagyon sajnáltam magam, könnyek között írtam némelyiket. Ez az érdekes ebben a bipoláris izében, hogy amikor jó passzban van az ember el sem tudja képzelni, hogy mi a nyavalya baja volt az elmúlt héten, hónapban, évben, amikor meg nagyon rossz passzban van akkor meg azt nem tudja elképzelni, hogy lehet ez jobb is és nem érti mitől volt olyan istentelen jó kedve, hangulata, annyi energiája stb.

Amúgy meg fizikálisan borzalmasan érzem magam, még mindig 38 körüli a lázam, 4 óránként szedem a lázcsillapítót. Nem merek mély lélegzetet venni, mert fáj az egész hátam, a mellkasom. Lehet, hogy a dokinak igaza volt, ezt nem a Tegretol csinálja, véletlen egybeesés. Lehet hogy influenzás vagyok, épp most olvastam, hogy az jár ilyen tünetekkel. vagy tüdőgyuszim van. Mindegy, szedem az antibiotikumot, mást úgy sem tudnak csinálni bármi bajom is van, oszt vagy megmaradok vagy nem. Leszarom.

Remélem azért megmaradok és összeszedem magam, mert szeptember 4.-én utazunk a fiammal Londonba. Kb. óvodás kora óta készülünk erre, akkor kezdett angolul tanulni. Mióta nálunk is divatba jöttek a fapados repülőjáratok, azóta került elérhető közelségbe a dolog. Én már egyszer voltam terepszemlén, a párommal voltunk egy 3 napos short visit-en, hogy stílusos legyek. Akkor 24 ezer forintot fizettem a két repjegyért oda-vissza tokkal-vonóval. Sikerült a létezhető legolcsóbb reptéri transzfert is megtalálni és a szállás is megfizethető volt, azzal együtt hogy kb. 10 perc sétára volt a Marble Arch-tól. Igaz február végén voltunk, nem éppen turistaszezon.

Na ezt még leírom, mert nekem nagy élmény volt: Nővérem féltve óvott az utazástól, mondván, hogy hóakadályok vannak, meg köd, meg fagy, meg nem tudnak felszállni a repülők, látta ő azt a TV-ben. Mivel én nem nézek TV-t nyugodt szívvel elindultam, gondoltam a hóvihar meg a többi legyen a pilóta gondja, engem nem érdekel, ha egyszer már kifizettem mindent és rákészültem én bizony nekivágok. Lutonra fertelmes ködben szálltunk le, de a köd a föld felszíne felett kb 50 m-re véget ért és olyan rendes kis borongós, csepergős angliai időjárás fogadott. Plusz 12 fok, hónak pláne viharnak meg nyoma se.

Mire beértünk a városba kisütött a nap, nekem meg csak leesett az állam és 3 napig ott is maradt. Virágzó magnólia-fa a hotel előtt, smaragdzöld fű mindenhol, az ablakokban rengeteg ciklámen, a parkokban meg töméntelen mennyiségű krókusz, nárcisz, jácint, primula. A Hyde Parkban meg pálma fák. Igaziak. Puff neki. Nesze neked ködös Albion.

Mindent lefényképeztem és megmutattam a kedves testvéremnek. Később kiderült, hogy a hírekben a hó fogságában senyvedő kamionokat New Englandben filmezték. Ami ugye néhány ezer km-rel odébb van.

Hál istennek ez az írás is azt mutatja, hogy most a szivárványosabb felén járok a világnak, jó lenne ha legalább néhány hétig így is maradna. Úgy november eleje táján majd menetrendszerűen jön a zuhanás és fuldokolhatok tavaszig.

Tegnap este bevettem a gyógyszereimet és beájultam az ágyba. Fájt a hátam, az oldalam, a nyakam, forgolódtam össze-vissza. Éjjel sokszor felébredtem, szomjaztam és nagyon szarul érzetem magam. Délelőtt biztos voltam benne, hogy lázam van, de nem találtam azt a nyüves lázmérőt az egész házban. Délután letámolyogtam a dokihoz. Elég mulatságos volt, mondtam neki, hogy lázas vagyok, mire ő megkérdezte, hogy mennyire? Mondtam nem tudom, nem mértem. Elég furcsán nézett rám, de neki volt lázmérője és megmérte, 38,5 volt.

Szerintem a Tegretoltól van, de nem hiszi. Na nekem tök mindegy, lényeg hogy írt fel gyógyszert, aztán amikor elmondtam, hogy ez a szar nemcsak fizikálisan tett taccsra, hanem pszichésen is akkor mondta, hogy ne szedjem. Nem nagyon kellett rábeszélni.

Holnap ha felbírok kelni elmegyek a pszichiáteremhez. Megmondom neki, hogy próbáljuk meg, hogy most nem szedek egy darabig semmit, aztán meglátjuk mi lesz. Valszeg nem fog örülni neki.

Nem tudom más hogy van vele, a depis időszakok szörnyűek, de talán ezért kapjuk jutalomként a szárnyalás időszakait, ami kurva jó. De a dokik szerint az se jó és olyankor meg olyan gyógyszert adnak, ami lenyom, lehúz. Néha úgy érzem, szerintük csak az a normális , aki olyan kis élrevasalt és kockagondolkodású, csak semmi különcködés és extravagancia. A fene tudja, ha ezzel jár lehet nem is akarok normális lenni.

Jócskán elmúltam 40, de általában jóval fiatalabbnak néznek, az öltözékem, a hajviseletem, meg a marhaságaim miatt. Azt hiszem valamilyen tekintetben nem nőttem fel igazán, szarul érzem magam a felnőttek világában, utálom az öltönyös-nyakkendős- hú de fontos vagyok mukikat, meg a nylonharisnyás, kosztümös, sótlan és unalmas asszonyokat az egyen frizurájukkal. Nem is tudom, hogyan lehet úgy leélni egy életet, hogy valaki ugyanott lakik 40-60 mittudomén hány évig, ugyanarra a munkahelyer jár évtizedekig, vagy ha nem is ugyanoda, de ugyanazt csinálja. Aztán amikor lejár az idő, akkor kap egy csinos kis síremléket oszt jónapot.

Úgy érzem kezdek helyrebillenni, már tegnap este sem vettem be azt a borzalmat. Egy csomó mindent kell elintéznem a héten, agyhalott állapotban azonban nem vagyok rá képes. Tegnap olyan vizióim voltak, hogy alig merem leírni. Láttam magam a kerti medencében a víz tetején lebegni, kitárt karokkal, de a csuklóim körül véres volt a víz. Reggel megkérdezte a férjem, hogy mit csináljon, hogy jobban érezzem magam, mondtam hozza be a kaszát és vágja le a fejemet. Ő meg szegény mindig halálrarémül, amikor ilyen morbid vagyok. Erről jut eszembe, évekkel ezelőtt volt egy hasi műtétem, altatás után amikor magamhoz tértem olyan fájdalmaim voltak, hogy rágtam a kezemet kínomban. Nővérke közölte, hogy tűrni kell, nem adhat fájdalomcsillapítót, mert nagyon leesett a vérnyomásom műtét közben. Komolyan mondom zokogva könyörögtem neki, hogy akkor üssön fejbe. De nem tette.