A fene se' érti ezt az én hangulatváltozásaimat. A bipoláris szindróma leírásában nem arról írnak, hogy egy napon belül többször változhat az ember hangulata, ott évek, hónapok, de legalábbis hetek vannak írva.

Előző bejegyzéseimből látszik, hogy nagyon magam alatt voltam a múlt héten. Pénteken délután kezdtem normális lenni, aztán szombaton már elég jól éreztem magam ahhoz hogy lenyomjak oda-vissza 300 km-t egy Republic koncert kedvéért. Azzal együtt, hogy meghalt Cseh Tamás és a zenakar is - szószerint - megsiratta, meg gyertya a lesötétített színpadon és Fehér Babák az emlékére, ahhoz képest elég jól éreztem magam. Meg még tegnap is.

Ma megint úgy ébredtem, mint aki életfogytiglani börtönbüntetését tölti és tök mindegy, hogy felkel-e vagy nem, meg hogy milyen nap és hányadika van, mert úgyis mindegy. Ráadásul fáj a torkom és hőemelkedésem is van , de ez valszeg a Tegretoltól. Gyilkos egy anyag, fogalmam sincs miért adnak ilyet az embernek, ha amúgy is hajlamos a depire. Ilyet maximum dühöngő őrültnek adnék. Az agyturkásznál történt legutóbbi látogatásom olyan jó hangulatúra sikeredett, hogy elvette az antidepressziánsomat és biztos ami biztos felírta ezt a szart. Ez kb. 3 nap alatt taszított vissza a gödörbe. A hétvégén valszeg amiatt voltam jobban, mert pénteken elfelejtettem bevenni, szombaton meg már szándékosan mellőztem. Vasárnap aztán újra el kezdtem szedni, mert azt szeretném, ha a doki a saját szemével látná mit művel velem ez a gyógyszer (?), ne higgye, hogy csak dumálok.

Egy csomó mindent kellett volna ma csinálnom - amit már vagy két hete halogatok - de megint egész nap a neten lógtam, nincs kedvem semmihez. Nem tudom olvassa-e valaki ezeket a hülyeségeket, de ha igen és ő maga is ebben a cipőben jár, örülnék ha megosztaná velem a tapasztalatait.

Közben elolvastam újra a betegtájékoztatót, meg a neten egy pár dolgot a Tegretolról. Tuti, hogy attól fáj a torkom, meg olyan mintha ráültek volna a mellkasomra. Rosszabb esetben heves asztmaszerű rohamot is okozhat. Úristen. Most bevegyem az esti adagot vagy ne? És ha reggelre megfulladok? A füleim alatt is fáj valami (vannak ott valami mirigyek), néha megszédülök és hol itt, hol ott fáj a fejem.

Ma nem főztem semmit, csak a macskáknak. Azoknak muszáj, mert ordítanak, ha éhesek.

Ma nagyon ronda dolgot műveltem. Volt egy gyönyörű, hatalmas fekete kandúrom. Kivittem az erdőbe és ott hagytam. Amúgy nagyon szerettem, extra méretű dög volt már gyerekmacska korában is, jó volt ölelgetni, szuttyongatni. CSAK SAJNOS AMIÓTA IVARÉRETT EGY SZEXMÁNIÁS, PEDOFIL DÖG LETT BELŐLE. VÉGIG KEFÉLTE AZ ÖSSZES TESTVÉRÉT. Most ahová lépek ott kismacska terem, fogalmam sincs mi lesz velük. Mostanában pedig már a 4 hónapos kislány cicáról kellett többször is lerángatom, a piszkos kanját. Ma is arra lettem figyelmes, hogy nagy vernyákolás van a teraszon, kimentem és már fogta a nyakát a kicsinek és mászott rá. OK, hogy a kicsi még nem ivarérett, de akkor is. Olyan mérges lettem, hogy bevégtam egy háizsákba, betettem a kocsiba és elvittem kb 10 km-re az erdőbe. Amikor hazajöttem és lehiggadtam, akkor persze már nagyon sajnáltam a dolgot. Visszamentem oda, ahol kitettem, de persze már nem volt ott. Valahogy olyan az egész mint a Breakfast at Tiffany c. filmben, csak itt nincs happy end, mert én nem találtam meg a cicmákot. Igaz, hogy az eső sem esett. Hiába ez nem Hollywood. Most 3 eset lehetséges: nemsokára itthon lesz, csak ősszel jön haza (volt már ilyen nálunk, igaz akkor önként távozott a kandúrom nyár elején) soha többé nem látom és furdalhat a lelkiismeret.

Jaj szegény Dönci, hogy lehetek ilyen, amikor máskor meg még én vágom el a kismacsek köldökzsinórját is ha az anyja nem tudja, hogy mit kell vele csinálni. Meg mindig ápolom őket, amikor betegek. Lehet hogy inkább ki kellett volna heréltetni? Bár a fene tudja, a macska mit szólna ehhez a választáshoz? Akkor is sajnálom, és nem is értem magamat, amikor gyerek korom óta mindig olyan nagy állatbarát voltam. Még sohasem műveltem ilyesmit.

Ezt is ez a hülye betegség hozta magával? Az érzéktelenséget, a hirtelen felindulásból elkövetett kegyetlen dolgokat? És ha legközelebb a fiam idegesít fel? Mit fogok csinálni? Agyonütöm?

Na beveszem a dilibogyóimat, aztán megpróbálok aludni. Akkor legalább nem gondolkozom  és nem csinálok hülyeségeket.

..."hiába minden, immár kész a leltár...."

Istenem hát Te is elmentél. Ifjúságom egy darabja. 15 éves voltam amikor először hallottam a dalaidat. Egy nagyon kedves jó barátom ajánlotta, hallgassam meg a Levél nővéremnek c. lemezt. Meghallgattam, százszor, ezerszer újra és újra. Majd a Désirét, a Fehér babákat, a Műcsarnokot és nem is sorolom tovább, hiszen aki ismer Téged, az úgyis tudja. Máig legkedvesebb album számomra a Fehér babák, arról is a címadó dal, a Horvátország, a 8. a 12 közül és a Ten years after.

Milyen fura. 24 év után  újra néhány hete voltam Krakkóban, kóboroltam Krakkó főterén, akkor és azóta is zsong a fejemben a "Krakkói vonat" néhány sora.

"Nézz ki hajnal van és a mezőkön sok-sok emlék kering..."

"Gondolj a galambokra Krakkó főterén..."

Nézem az 52. születésnapról készült videót. Bródy énekli a Budapestet, kicsit máshogy

"... azt mond meg nékünk hol lesz majd lakóhelyünk?

és egyszer majd úgyis mindannyian elmegyünk..."

Ez 95-ben volt, azóta 14 év eltelt, 3 éve tudtad, hogy beteg vagy és most vége. 30 éve hallgatom a dalaidat és egyetlen egyszer sem láttalak élőben, koncerten, előadóesten.

Katona Klári egy dalának utolsó sora jut eszembe: Bármit mondunk késő már..............

A felhasított fakérgen már gyógyulnak a rajzok

s a gyermekkori sebektől már nagyon messze tartok

láncra fagyott hintákban a hó vigyáz a télre

Mama, tanácsod kéne…

A telefonfülke rosszkedvű, mert fáradt, süket és néma

jó lenne most káromkodni vagy beszélgetni néha

egy vizsla feszül a pórázán és nevet a nagyvilágon

Mama, tanácsod várom…

A névtábla így nem igaz már és megint rossz a csengő

hazudok  tudom nem hiszed, de jó hír legyen az első

nekem kéne vigyáznom rád, de nem nőttem fel mégse

Mama, most ne szidj meg érte...

3 év és 3 pszichiáter után meghozták az ítéletet: mániás depresszióm van. Nem gyógyítható csak kezelhető, ezután Önnön beteg lelkem ketrecébe leszek zárva. Hogyan alakult ki és mióta cipelem magammal, számomra is rejtély.

Ezzel az énfajta dilinyómmal ami van, épp az a baj, hogy nincs konkrét oka. Nincs konkrét oka a legmélyebb depressziónak és nincs konkrét oka az eufóriának, a  túláradó jókedvnek sem. Csak van. Egyszerűen csak van. Amikor szárnyalok, az nagyon jó, akkor mindenre képesnek érzem magam. Én vagyok a legszebb, a legokosabb, 200-as IQ-m van biztosan csak nem tudják mérni, grandiózus terveim vannak, mindenki hülye ,aki nem ért meg, aki nem tud követni. Ilyenkor kivikszolom a házat, alkotok, kreatívkodok, virágot ültetek, festek, énekelek, nyelvet tanulok és ezt mind egyszerre. 2007-es szárnyalásom idején 3 hónap alatt a 0-ról szereztem meg az eszperantó középfokú nyelvvizsgát, 75 %-os eredménnyel. És kevés a 24 óra, nem akaródzik lefeküdni, mert még ezt vagy azt meg akarom csinálni, folyton mehetnékem van, örökké nevetek, fülig érő szájjal mosolygok stb. stb

Aztán vannak az átmeneti időszakok, amit én általában olyan meditatív hangulatnak élek meg, sokat gondolkodom, zenét hallgatok és jár az agyam, a világ nagy dolgairól, a Földről, a globális felmelegedésről, az univerzumról, a létről és nem létről, életről, halálról, az élet értelméről vagy értelmetlenségéről, sok-sok mindenről. Ilyenkor úgy érzem olyan gondolataim vannak, ami soha senkinek és óriási világmegváltó ötleteim támadnak, de arra már nincs energiám, hogy felálljak és tegyek is valamit vagy csak elmondjam valakinek. Minek is? "Ezek" úgy sem érdemlik meg. Le vannak szarva. Dögöljenek meg, megérdemlik.

Aztán elkezdek csúszni lefelé, érzem, hogy egyre szarabb a hangulatom, a közérzetem. Nem érdekel semmi, ami addig foglalkoztatott, a virágaimat felveri a gyom, nincs kedvem semmit csinálni, nem is takarítok, amit nagyon muszáj  azt irtózatos erőfeszítéssel megcsinálom, de mintha ólomból lenne minden tagom. Minden reggel úgy ébredek, hogy atyaúristen már megint reggel van, pedig milyen jó aludni, akkor legalább nem kell szembenézni a valósággal, az igazi élettel. A gödör alja aztán maga a pokol. Illetve nem is tudom, talán mégsem a pokol. Nem izzik, nem éget, nincs tűz. Egy mély, sötét, rideg barlang, valahol távol a Földtől, az univerzum egy eldugott, isten háta mögötti pontján, egyedül, kozmikus magányban. Az embernek gyötrelmesen fáj a lelke. Annyira fáj, hogy a fejét a falba veri, hogy kívül fájjon, ne belül. És hiába kérdezi bárki hogy mi bajod? Miért vagy ilyen szomorú, lehangolt? NEM TUDOM NEM TUDOM csak iszonyúan gyötrődök . Legszívesebben ordítanék, szavak nélkül, artikulátlanul, mint a vadállat ha érzi az elkerülhetetlen véget, miközben elevenen rángatják le róla a bundáját, kitépik testéből a belső részeit.

Ebben a depis állapotban néha jó az ha felhívok valakit és csak hallgatom hogy beszél. De a saját gyötrelmeimről akkor és ott nem tudok beszélni. Mert nincs mit. Nincsenek kérdések és nincsenek válaszok. Csak a nagy büdös kavargó feketeség van , ami fojtogat. És ha ilyenkor valaki elkezd nyaggatni, hogy mi bajom van és azt mondom hogy nem tudom, de csak nyaggat tovább, hogy nem hiszi, biztos csak nem akarom elmondani, akkor tuti hogy üvölteni fogok, hogy SEMMI, SEMMI BAJOM A ROHADT KURVA ÉLETBE , HAGGYÁ'  MÁ TE IS BÉKÉBE...
Aztán persze megbánom, de nem hívlak fel hogy bocsánatot kérjek mert félek, hogy megint kezdődik az egész előről. Így aztán lassan elsorvadnak  még a maradék emberi kapcsolatok is, nincsenek barátok többé, nincs pletyu a jó kedélyű szomszédasszonnyal, ellenségnek érzek mindenkit, a postást, aki a számlákat hozza, a boltost, aki örökké kérdezősködik, meg úgy általában mindenkit. Telefon kikapcsolva, ajtó kulcsra zárva, függönyök behúzva. Hagyjon békén mindenki, ne szóljanak hozzám, látni sem akarok senkit. De mégis gyötör a magány, az egyedüllét, a sötét. Úgy tűnik nincs kiút, nincs jó válasz, nincs jó választás.